7óra7

A szerény törekvő
7óra7: (6/10)
Közösség: (6/10)

A szerény törekvő

2010. 10. 03. | 7óra7

Márton László Erdélyről szóló trilógiájának első részét Csizmadia Tibor rendező és Radnóti Zsuzsa dramaturg átiratában 2008 januárjában mutatták be az egri Gárdonyi Géza Színházban. Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem uralkodását, török elleni intézkedéseit bemagolva az iskolában szükségszerűen levontuk az a következtetést is, hogy ő egy rendíthetetlen, már-már szuperhősi csodalény volt. Ezúttal emberi oldaláról ismerhetjük meg: mi járt ezekkel a döntésekkel, és miért is így és ekkor hozta meg őket. Valóban hős, vagy csak ember?
Nagy Fruzsina jellegzetes jelmezei tökéletesen közvetítik az előadás kortalanságát, ötvözve a 16. század végi feudális kor jellegzetes öltözékeit a 21. század mesterségesen kevert színeivel, rikító szimbólumaival, megkülönböztetve rangot, és politikai nézeteket (a militarista Bocskai, Báthory Boldizsár ruháján vörös, míg a konzervatívabb erdélyi fejedelmekén barna színek vannak, az uralkodón, pedig – érzékeltetve más-világiságát, komolytalanságát – futballmez-sárga). Csanádi Judit háztető-díszlete, bár direkt módon jelképezi a lejtő felé haladó országot, a lecsúszás, és a csúcsra állás között tétlenül, egy cseréptetőn pánikba eső, határozott király döntésképtelenségét – nem véletlen a képzavar -, képes tökéletes játszóteret biztosítani a hol az ablakból feltűnő, hol kintről megjelenő szereplőknek. Ennek ellenére a csúszkálások, kiállások, ablakcsapkodások közepette fokozatosan egysíkúvá válik: megszokja a szemünk. A hatalmas kezdő energia, a képek, mondatok, hangok, események hirtelen sokkolóak, de mivel nem tudják mindvégig új tartalommal megtölteni, időnként lapossá válik.
A színészek bármennyire is végeznek pontos, lelkiismeretes, következetes munkát, a katarzisra kihegyezett zárás inkább megkönnyebbülés, a taps pedig inkább a meghajlóknak szól, így nem is túl erőteljes. Így most őket dicsérném: Schruff Milán végigviszi Báthory Zsigmond okos, művelt, szenvedélyes, ám változékony jellemét, aki hol tud és akar dönteni, hol nem, hol képes mindenkit feláldozni a hazáért, hol pedig csak egy nyűglődő báb. Ott van még – kiemelve néhány szereplőt – Safranek Károly Bocskaija, aki bár tipikusan kemény katonai jellem, öniróniával, politikai nézetei felé tanúsított sajátos derültséggel egyedivé válik, aminek következtében egy percig sem lehet megkérdőjelezni mondatait, a színész keményen tartja karakterét. Bányai Miklós Boldizsárjában megjelenik a látszólag szerető, ám a hátsó kiskapukon át intenzíven munkálkodó testvér, akit hajt a kétszínűség, és felesége szeretete. Görög László Carillo Alfonza is tipikus jellem, aki egyházi rangját a pénz és érdekérvényesítés felől közelíti meg, kihasználva tekintélyét szól bele a politikába. Szegvári Menyhért Gálffi Jánosa látszólag tutyimutyi, engedelmes szolga, ám ő is főzi a terveit a háttérben és a nagy sütkérezések közepette hosszú nyelvének, ártatlan szemeinek köszönhetően megmenekül a kivégzések elől. Szabó Emília Kendi Sárája szenvedélyesen szerető, látszólag gyenge nő, ám ha férje életéről van szó, percek alatt betonná válik. Az erdélyi főuraknak mind megvannak a maguk indítékai, a tanácsnokok is tökéletesen érzékeltetik, hogy merre, és miért húz a szívük: átgondolt és összetartó játék.
De rajtuk kívülálló okokból az a háztető kezd csuszamlóssá válni, az ott játszódó jelenetek, pedig egyre csak az ereszen kötnek ki, a színészek dolgoznak érte, csak gesztusaik alól helyenként kiveszik a szöveg, a koncepció és az ötlet. Márton László művét, bár sűrítették, mégsem sikerült eléggé, ezért egy-egy szituáció érdektelenné, hosszassá válik. A folyamatosan felbukkanó új szereplők nem hoznak elég nagy fordulatot a cselekménybe, s előfordul, hogy a néző számára egyszerűen csak szappanoperaszerűvé, zilálttá válik a produkció.
Hiába a politikai vonatkozás, az erős alaphelyzet, hogy Erdély ki mellé, és miért álljon, hogy miért nem képes dönteni a fejedelem, hogy mennyire álságos és érdekvezérelt mindenki, hogy miért csak a militarizmus adhat kiutat, hogy hogyan képes valaki megölni a testvérét stb., sorolhatnám hosszú sorokon át, de a végére nem tudunk meg semmit arról, hogy milyen döntéseket hozott, azok jók voltak-e, nem csak morálisan, hanem érzelmileg és gondolatilag. (Az természetesen fel-felsejlik, hogy ő is hibázott, amivel nem lenne gond, de felelősséggel tartozott mások iránt. Ez közös benne mindenkivel, csak nem bontódik ki a kérdés.) Kár, hogy nem mertek beleugrani a mélyvízbe, mert a sekélyben láthatóan nem férnek el, így pedig nem eléggé izgalmas. De: folyt. köv.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr88003641

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása