Nagyjából harminc éve változás indult be a magyar színházi gondolkodásban – prózai tekintetben –, ahogyan 15-20 éve a táncban, és ahogy az utóbbi tíz évben többek között Kovalik Balázsnak köszönhetően az operában. E nagy port kavaró rendezőnek szándéka egy: hogy e műfajra ne mint letűnt idők poros, a polcról lerángatott alkotásaira emlékezzünk, hogy egy mai, gondolkodó és a korral haladó ember ne érezze magát zavarban egy-egy ária közepén, hanem, hogy lehetséges legyen, ami a színház többi műfajában is, miszerint éljen, reflektáljon a mára, emberi többletet adjon. Ez tükröződik az Elektra audiovizuális szárnybontogatásán, mely amennyiben rendhagyó, annyiban élvezhető alkotás.
Hugo Hofmannstahl szövege a műfaji sajátosságokat szem előtt tartva adja át Euripidész etikai és filozófiai kérdéseket fordulattal, zsákutcákkal és csapdákkal ellátott klasszikusát. Eszerint Klytemneistra Aegistosszal karöltve antik kori brutalitással szeletelték fel a nő férjét, majd elűzték Oresztészt – a trónörököst –, és boldogan falták megalomán szerelmi ármányuk gyümölcseit, míg próbálták megtörni a másik két ottmaradt utódot, Elektrát és Chrysothemist – utóbbit sikerrel, előbbi azonban legalább akkora ellenkezéssel reagált az euripidészi kísérletre, mint Antigoné Szophoklész elhantolás-tilalmára. De az álmok, a misztifikált és a kohézióra gyurmázható „véletlenek” úgy hozták, hogy Oresztész visszatér, és beteljesíti a nővére által évek óta forralt bosszút, és lekaszabolja a bitorlókat – köztük az édesanyját. Majd egy könnyed sorozattal végez két testvérével is – ez a német átirat.
Ahogy az előadás egészében nyitogatódik egyfajta szellemi sík – melynek feladata már sokkal több, mint a századelő grófjai és előkelői számára, fényűzésként és öncélú gyönyörként fenntartott klasszikus operáknak volt – úgy az énekesek egy része is kandikál a színészet, a gondolat átadása felé. Közülük kiemelkedő Perencz Béla baritonja, egy korszerű maffiózóruhát öltött, misztikummal és bizonytalanságot kiváltó gesztusokkal átitatott Oresztészként lép a színpadra, akinek szándéka is kettős. Bár tudjuk Euripidész eredetijéből, hogy azért jött vissza, hogy segítsen nővérének végrehajtani a bosszút, ebben a történetben megszűnik érzéketlen drámai hősnek lenni, és indíttatásai között a testvérszerelem, a kiábrándultság, a pusztán a vér szaga iránt érzett elkötelezettség húzódik meg, miközben Nadine Secundéval harmonizáló, egymást kiegészítő és elválaszthatatlan kettőssé, párrá zengik magukat a színpadon a találkozás duettjében. A címszerepnek hangot adó szoprán is nyitogat Elektra belső indíttatásai felé, és nem csak egyfajta énekábrázolást, hanem már-már egyedi őrületet jelenít meg, miközben hangja lágyan csengeti bennünk a vészharangokat, hogy álljunk az ő oldalára, és tekintsük jónak a közelgő anyagyilkosságot. Chrysothemis szerepében Bátori Éva tökéletes ellenpontozása a testvérének, sokkal átgondolatlanabb, gyengébb, érzései pusztán a félelemre építkeznek, melyet nem csak megremegtető, már-már meghökkentően ijesztő dallamaival érzékeltet, hanem mozdulatait is érzéki túlzással adja át karakterének. Balatoni Éva beszámíthatatlan és az életet élvező Klytemneistrát tükröztet szopránjával.
Kovalik rendezése nemcsak az általában elvárt éneklésénél kíván többet, hanem már-már színészi attribútumokat követel, hogy senki ne lógjon ki a képzőművészeti alkotássá nőtt, folyamatosan átalakuló színpadképéből. Egy medence, melyben egyszerre jelenik meg az üresség, a bezártság, a reménytelenség, és indítóképként a túlfűtött gőzfürdőérzet, egy állandóan cibált, eldöntött, megtépázott családfa, mely Elektrával együtt hal a párnákba (ez már Kovalik sajátos értelmezését képezi: a tékozló fiúra asszociáló Oresztész visszatérve beváltja a hozzá fűzött reményeket, és véres bosszút áll apja gyilkosain, de két nővérét is szemrebbenés nélkül tömi ki ólommal), ott van még a homokzsákokból emelt kis fal, mely mind sírként, mind bunkerként értelmezhető, és akkor még nem beszéltem a folyamatosan változó, ráadásfeszültséget generáló izzók hirtelen váltakozó színvilágáról, mely szintén következetesen alakul át, ahogyan a látkép egésze is roppant alapos és átgondolt munka.
Az előadás legnagyobb hibája, hogy ugyan bort prédikál, mégis vizet iszik – de a tűz nem önmaga hibájából lankad, hanem mert ismeretlen terepen próbálja meglazítani az operáról alkotott képünket, és elfüstölni azokat a már igencsaj idejétmúlt téziseket, hogy ez a műfaj pusztán gyönyörködtet. Ez nem szemtelenség, vagy tiszteletlenség, ellenkezőleg: az opera műfaja iránt tanúsított legmélyebb hódolat, hiszen Kovalik Balázs egyet akar: lépést tartani a korral, hogy a mai fiataloknak ne értelmetlen lézengésnek és hangzavarnak tűnjön a forma, hanem modern, szellemi alkotásnak, amely számukra is hordoz új tartalmakat. És bár önmagában még kissé bátortalan előadás (annak ellenére, hogy felmerül a kérdés, miért történik mindez? helyes-e a bosszú?, miért mészárol Oresztész?, annyira elkeseredett, környezete által meggyalázott lenne, hogy nem talál más kiutat csak a mészárlást?), az út mindenféleképpen helyes, ahogyan a szándék is. Mindenképpen fontos és érdekes tapasztalat, amely irányt mutat és rendet vág a generációk kiúttalan világkép-ütközésében, és igyekszik egy közös élményt, vitaképes alapot adni hozzá. Csak tudjuk intelligensen kezelni a szándékot. ► (nya)