avagy: A diótörő és a meglékelt dió esete
A diótörő kellemes karácsonyi mese, és önmagában hordozza mindazt, ami egy kalandokra és felfedezésekre éhes gyereknek szüksége van. Sőt: mindezen igények kielégítése mellett annyira meglepi a csemetét, hogy a világképét is alakítja. Hogy mindezek ellenére miért döntött úgy Szilágyi Eszter Anna, hogy a történetnek miért csak a zanzásított felszínét rakja bele átdolgozásába, és miért döntött úgy Hargitai Iván, hogy elégséges ezt is csak távolról megmutatni, jó kérdés.
Közeledik a szenteste, és egy bébiszitter vigyáz Annára, s kisvártatva hazaér a kishúg, Lili is. Közben az édesapjuk telefonál, hogy nem tud hazajönni külföldről, bármennyire is szeretett volna, anyuka is hazaszól a telefonon, hogy adódtak némi gubancok, de minden rendben lesz. Látszatra annak ellenére nem kell aggódni, hogy Máténak, a gyerekcsősznek is programja van, hiszen a csemeték érettségről árulkodó, felnőttes cinizmussal kezelik a helyzetet. De mire teljesen befacsarodna minden, ami körülveszi őket megjelenik Péter, a nagybátyjuk, aki egy karácsonyi mese társaságában vészeli át velük az elkövetkező nehéz órákat. Egy szegény egér- és egy dúsgazdag királycsaládról szóló, klasszikus, jótettre épülő történetet regél el, ami megelevenedik előttünk, majd ahogyan a fantáziált mese jóra fordul, úgy lesz happy end az eredeti fantáziált valóság is.
A sok szép szó, szellemesség, többsíkúság mellett – ami kizárólag az eredeti műhöz köthető – szögezzük le, hogy Hargitai Iván egyáltalán nem tudja kiaknázni a lehetőségeket. Kizárólag közhelyes, mindennapi helyzetként tudja kezelni azt, hogy két kislány egyedül van karácsonykor – igaz ezt a helyzetet a két gyerek, Gesztesi Alexandra és Varga Zsófia valamennyire kijátssza, képesek élettel teli pillanatokat varázsolni a színpadra, de még ők sem képesek palástolni a tartalmatlanságot. A rendező számára semmit nem jelent az, hogy egy mesében szólal meg egy mese – azon túl, hogy megfelelteti az eredetileg egymásnak amúgy is megfeleltetett szereplőket. De a színészek például ezt nem igen képesek kiaknázni. Pont az a lényege a két mesének, hogy az azonos színészek által játszott szereplők tulajdonságai rímelnének, de Szilágyi Annamária, mint királyné egyértelmű zsarnok, míg anyaként csak figyelmetlen, és ugyanez mondható el a hurkakirály és apa szerepében megjelenő Pataki Ferencről is. A lassan csörgedező darabban nincs szervezőerő, így a Diótörő karaktere is téttelenné válik, mivel nincs eszme, nincs jó, amiért harcoljon, nincs mit megmentenie. Ezért Járai Máté alakítása is kizárólag sablonokra és általánosságokra épül, amikben nem képes megszólaltatni a figura mélyebb tartományait, így csak plasztikus, kidolgozott mozgását méltathatjuk. Janik László igyekszik Drossermeier és a csillagász szerepében valamiféle vezető, útmutató szerepet betölteni, amit figyelmességre, megfontoltságra épít fel, de szükségszerűen lebukik, hiszen nincs hová vezetnie.
A fentieket csak fokozzák Pejtsik Péter hallgathatatlanra hangszerelt (szintetizátor produkálta zenekarhangzással cédéről felcsendülő) egysíkú zenéi. Kovalcsik Anikó jelmezei változatosan teljesítenek: míg egérfejes sapkát, farkat, szürke ruhát oszt a szegény rágcsálóknak, a gazdag, folyton zabáló ellennek színes, ételekkel díszített barna ruhát, amikben nincs sok originális, Diótörő ruhája azonban színvilágában és stílusában fiatalos és mégis szerethető, ötletes szabás. Az előbbieket Horgas Péter látképe csak szegényessé képes tenni: láthatóan jelzésértékű, ám mégis realistának látszani akaró falakat hozott létre a lakáshoz. A forgatható emelkedős-oszlopos blokk ötletnek viszont nem rossz koncepció, csak hatásra olyan, mint egy havas táj közepén egy szem só, ráadásul a hátsó, festett illusztrációkat kitakarják az oszlopok. Vajon miért?
Kérdezhetnénk ezt az előadástól is, ami sajnos mintha a gyerekek tájékozatlanságára és keveset látottságára építene. Arra alkalmas, hogy hozzászoktassa őket ahhoz, hogy milyen unalmas és nehéz minden nap ugyanazt a diót törni, csak ők még nem látják, hogy nincs benne bél – mi csak elfelejtjük. Ahogy szerencsére ők is ezt az előadást: sokkal nagyobb élmény nekik maga a színház épülete, hangulata. A második órában a zsibongás már folyamatos; ők pontosan érzik, hogy nincs a mese mögött semmi valódi tét.