7óra7

A körkörös idő
7óra7: (4/10)
Közösség: (10/10)

A körkörös idő

2010. 10. 03. | 7óra7

A körkörös történelemszemlélet az egyik olyan fogalom, amit a középiskolából szinte valamennyien zsebre vágunk a maga misztikuma, és kínos realitástartalma miatt, amire a történelemtankönyvek olykor-olykor figyelmeztetnek. Ráadásul egész vallások épülnek valami hasonlóra (gondoljunk csak a reinkarnációra), úgyhogy valóban megkerülhetetlen jelenség, aminek feldolgozására egy szerb rendező, Radoslav Milenkoviæ vállalkozott.
A dráma (Charlotte Jones műve) két idősíkban játszódik: a XX. század legelején és annak végén. Értékrendek, szerelmek, barátságok, megcsalások és elfojtott érzelmek laza szövete mossa egymásba a két dimenzió történetét, amik csak formájukban térnek el egymástól, tartalmilag azonban nem mutatnak különbséget. Száz év elteltével ugyanaz a két nő (a szépség és akivel kitolt az élet), ugyanaz a két férfi (az anno latinos szerető, most topbróker, és a teszetosza anti-férfi), és ugyanaz a Mama (hajdan bigott, ma tehetetlen fél buggyant) élik mindennapjaikat. A cselekményt a két nő és a két férfi egymásba öltött sorsfonalai adják, amiből valahogy mindig ugyanazt dobja ki a gép: boldogtalan sorsok garmadáját.
Azt, hogy világunk népszerűségi indexe évezredes mélyponton van (egyébként évezredek óta), az kevesünknek okoz meglepetést, ezért ennek sulykolása önmagában kevés, ráadásul bemutatására melodramatikus elemeket használni talán túlzás. Ez nagyon jól áll a hatásvadász, primer érzelmekkel dolgozó szirupos történeteknek, de kevésbé mutat elegánsan egy mélyebb szférákba betekinteni vágyó előadáson. Úgy tűnik Milenkovic ezt máshogy gondolta, így a csekély drámai erővel bíró első felvonás kelletlenül lassan csordogált nem túl mély medrében, míg a második -néhol igen erős drámai szituációkkal is megáldott- felvonást legalább négy utolsó jelenettel zárta le, amelyek nem is igazán tettek hozzá a darabhoz, hiszen csak megmutatták azt, ami azelőtt már egyértelművé vált. (Pl. Frank és Clara végső összefekvését.)
A dráma hiányát azonban minden erejével kompenzálni igyekszik a színészi teljesítmény és ebben üdítő sikereket is érnek el a Gárdonyi Géza Színház művészei. Margitai Ági bájosan szenilis Annie-nek és szigorú erkölcsű (de a bonthatatlan morális páncél mögül gyakran szórakozottan kikacsintó) Nagyinak is remek, Mészáros Sára sorsüldözött alkoholistának és némileg defektes kislánynak egyaránt szeretni való és sajnálatra méltó. Rácz János töketlen anyámasszony katonája és perverz ápolója először ambivalens érzelmeket kelt, majd egyértelműen átfordul szívből megvethető szánalomkupacba. Kaszás Gergő generációs vad csődöre (az est legmegkapóbb alakításai Frank és Mat alakítása, főleg a latinos udvarló álszerepében) is ugyanúgy otthontalan, mint Járó Zsuzsa (Alex) úttalan utakon vergődő szexi szinglije, akinek genetikai kódjában van az önsorsrontás, és képtelen ennek ellen állni. Az ő „dimenziótársa” (az egyetlen ketté választott szerep) Bozó Andrea Livvy-je, aki szelíd megértéssel és végig áradó kellemmel viseli sugárzó szépségének átkát.
Igazából pont ezekért a nagyszerű alakításokért bosszantó, hogy a rendező nem találta el az arányokat, ráadásul az mértéktartóan díszes világítások és a jelenetek zökkenőmentes egymásba játszása egy izgalmas előadás lehetőségét dédelgetik magukban. Mindezek tetejében még az általam eddig kihangsúlyozott melodrámajelleg sem képes kiteljesedni a színpadon, így az egész előadás egy anyátlan zabigyerek benyomását kelti, akit mi ugyan szeretünk, de ezzel nem megy semmire.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr218003629

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása