7óra7

A hűség relatív
7óra7: (2/10)
Közösség: (6/10)

A hűség relatív

2010. 10. 03. | 7óra7

A hűség, mint a párkapcsolatok egyik legfontosabb kelléke (az örök zöldszemű szörny) áll Mozart Cosí fan tutte című vígoperájának középpontjában, ahol két szerelmespár felhőtlennek vélt turbékolásába csöppen bele egy filozófus, aki ráveszi a férfiakat (fiúkat?), hogy álruhában csábítsák el egymás szerelmét. Egyszerű, de minden erkölcsi demagógiát mellőző, kedves történet, bájos muzsikával és szép hangú énekesekkel. Operakoncertet igénylőknek valószínűleg kitűnő szórakozás, de nagyobb elvárással nem igazán érdemes nekifutni az előadásnak.
Azt, hogy az opera még mindig nem tudott túllépni önmagán, az olyan előadásoknak köszönhető, mint Szinetár Miklós Cosí fan tutte-rendezése, amely nemhogy progresszív szándékot, de még csak a kreativitásra való törekvés csíráját sem tartalmazza. Minden egészen olyan, mintha 100 évvel ezelőtt valami kamaraszínházban megcsinálták volna ezt az előadást, csak épp néhány díszletet felnagyítottak. Nincs színpadkép (pontosabban van, de másodpercek alatt tökéletesen egysíkúvá válik a „reneszánsz nappaliból ki, reneszánsz hálószobába be” képlet), nincs színpadi mozgás (persze van, de csak akkor, ha már tényleg a végletekig tarthatatlan az állókép, és az átszellemült arccal, a közönségnek való éneklés), és nincs dramaturgiai szándék (pedig kellene, mert egymás után hatodszorra ugyanazt ugyanúgy végighallgatni, miközben semmi egyéb nem történik a színpadon, kifejezetten andalító). Az pedig, hogy miért vannak szólótáncosok az előadásban, kifejezett rejtély, mert nagyjából öt percet kapnak mindössze, és abban a kis időben valóban hozzáadnak az előadáshoz (ha mást nem is, legalább izgalmasabb színpadképet), de ezt az ötletet sem sikerült végigvinne a rendezésnek.
Pedig az alapanyag jó. Végletekig egyszerű karakterek haladnak szépen lassan a tökéletes bukás felé, miközben pontosan tudjuk, hogy a végén hepiendnek kell lennie, hiszen vígoperáról van szó, és a filozófuson sem látszik semmi rosszindulat, vagy megvetés. Az énekesekre pont ezért színészileg nem lehet semmilyen panasz, hiszen ezeket a bugyuta karaktereket hibátlanul hozzák: Kolonits Klára (Fiordiligi) és Várhelyi Éva (Dorabella) lila ködbe burkolózott, rajongó tinilányok, Szappanos Tibor (Ferrando) és Rezsnyák Róbert (Guglielmo) szenvedélyesen szerető, naiv katona-kamaszfiúk, Ardó Mária minden hájjal megkent cseléd, Ötvös Csaba (Don Alfonz) pedig a bölcs előrelátó. Hogy karakterük sajnos nem lett semmilyen szinten értelmezve, így nem lehettek saját maguk karikatúrái (többek között ezért lett volna vígopera), az csakis a rendezőnek köszönhető, mert a néhol elővillanó irónia azt feltételezi, hogy erre való törekvések talán voltak.
Bár a nagyon egyszerű történethez és az egydimenziós érzelmi állapothoz jól passzol Romhányi Ágnes giccses nyelvezetű fordítása, ám az már kétséges, hogy vajon ez-e az egyetlen lehetséges fordítói felfogása Lorenzo da Ponte szövegkönyvének, mindenesetre az énekesek tisztességgel (sőt, hangszínben kifejezetten élvezetesen) éneklik el az olasz librettót, amelyben végül természetesen a szerelmesek egymáséi lesznek, és megértik: a hűség relatív, és nem szabad olyan komolyan venni.
Aki odáig van Mozartért, az valószínűleg ezt az előadást is élvezni fogja, hiszen a zenekar kellemes hangerővel, élvezhetően végzi dolgát. Aki viszont úgy gondolja, hogy az opera több mint díszletek között, átélten előadott koncertműsor, az jobb, ha megóvja magát a csalódástól.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr498004115

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása