Szörnyű kamaszkor – hányszor hallottuk ezt mi magunk, hányszor mondják ezt szülők, jó szándékú nevelők, tanárok. De milyenek ezek a kamaszok? Miért olyan szörnyűek? Lehet, hogy nincs bennük semmi szörnyű, csak egyszerűen ami jó bulinak, poénnak tetszik, azt gátlás nélkül végrehajtják. A Kolibri Színház előadása két „szörnyű kamaszról” szól, akik meggondolatlanok, felelőtlenek, és mindössze ebből adódóan válnak a társadalom ellenségeivé. A Stefo Nantsou rendezte produkció összetett nevelési alkalom, szigorúan nem csak 12 éven felüli gyerekeknek, hanem felnőtteknek is.
A történet arról mesél, hogy miféle tragédiába torkollhat, ha afféle „kulcsos gyerekek” egyedül bóklászva a környéken, a világ felfedezése közben hibát hibára halmoznak, pedig ők nem csinálnak semmi különöset, csak érdekes, izgalmas, meg amúgy nagyon menő dolgokat: szellőzőnyílásokban mászkálnak, garázsba jutva egy Jaguarra lelnek, és mivel ötven dollárt fizetnek egy eredeti Jaguar-emblémáért, miért ne próbálják lefeszegetni a helyéről? Meg vajon mit csinál egy macska, ha leöntik benzinnel, és meggyújtják? Hazafelé meg a legjobb mókának tűnik a felüljáróról köveket dobálni az alant elhaladó autókra.
A két csavargó azonban gyilkossá válik. A Kövek tiszta, minimalista eszköztárral vetíti ki a két gyerek kálváriáját, akiktől a társadalom körültekintést és odafigyelést vár – de vajon megadta-e nekik a társadalom a lehetőséget, hogy ezek a készségek kialakuljanak bennük? A szülők nyilván nem tehetnek szemrehányást maguknak: hiszen a gyerekek utólag pontosan tudják, hogy amit tettek, rossz. De a tiltások világában minden következmények nélkülivé válik. Az előadás egy fontos problémára világít rá: az nem nevelés, ha elmondjuk, hogy valamit nem szabad. Azt kell tudatosítani, hogy miért nem szabad.
Az erkölcsi ítélkezés kétarcúságának bonyolultságára világít rá az előadás két felnőttfigurája, a nyomozók: az egyik elítélné a gyerekeket, hiszen mi van, ha te ülsz abban az autóban?, kérdezi Russo nyomozó a társát. Na igen, mondja Quinn nyomozó, de mi van, ha a te gyereked dobál időtöltésből köveket a felüljáróról? És erre nincs válasz; könnyű „bűnös” és „nem bűnös” ítéleteket villogtatni, csak megélni a problémát, na, az az, amit nem szeretne senki.
Persze, az ítélet megszületik, de nem az a lényeg, hanem a kérdésfeltevés. Ezzel egyenrangú lényeg a forma, amivel a történetet átadják a nézőknek. Ruszina Szabolcs és Szanitter Dávid élettel töltik meg a szereplők beszélő neveit (Yahoo, illetve Shyboy), korát (15, illetve 13 év), majd kóda szerint változnak át egyetlen pillanat alatt a két nyomozóvá, egy alakban képviselve a felnőtt- és a gyerekvilágot, és ezt annyira nagyszerűen, profin és magával ragadóan teszik, hogy időnként tényleg négyen vannak ők ketten a színpadon. A gyors alakváltások mellett a pantomim eszközével, valamint rengeteg popkulturális utalással (a Star Warstól a Pókemberen át a Mission: Impossible-ig) teszik a stilizált színpadi nyelvet tökéletesen követhetővé, és mind fizikailag, mind szellemileg bejátsszák az egész színházat, és elérik azt, amire csak nagyon kevesen képesek: a drámai csomópontokon a kamaszodó közönség egyetlen feszült figyelemmel követi az eseményeket. Talán szokatlan nekik az azonosulás nem egyértelműsége, hiszen nagyon bevállalós az a két srác a színpadon, de tudatosul a nézőkben, hogy nem lehet egyértelműen szorítani értük és nekik. És ezzel Nantsou bizony eléri azt, hogy a gyerekek önmagukban kezdik próbálni tisztázni a felvetett problémát, miközben egyúttal magukévá tesznek egy elvontabb, nem realista színházi jelrendszert is.
A Kövek legnagyobb erénye, hogy a felszabadult ítélkezés helyett a téma sokoldalú és összetett feldolgozását segíti elő. Mert ne legyünk álszentek: nem szabad elfelednünk, hogy mi magunk is ugyanolyan kamaszok voltunk, mint Yahoo és Shyboy, és nagyon sokszor csak a véletlenen múlott, hogy nem végződött rosszul a történet. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezért fel kellene mentenünk a két fiút, sokkal inkább arra kell, hogy késztessen, hogy szülőként és tanárként ne csupán pálcát törjünk az erkölcs és a társadalom nevében, hanem a rendelkezésünkre álló eszközökkel előzzük meg, illetve kezeljük a helyzetet. Az előadás megnézése és feldolgozása egy jó lépés ezen az úton.
