Míg az aktuálpolitika sokszor jelenik meg a színpadokon, annál ritkább jelenség a világot jelentő deszkákon az explicite nyílt pártpolitikai tartalommal színpadra vitt előadás. Kétségkívül ilyen Kerényi Imre Hamlet-feldolgozása a soproni színházban, ami mint ilyen, kifejezetten őszinte és egyenes. Ezúttal nem Hamlet a főszereplő, hanem az új király, a csúf, gonosz, retardált nemzetáruló Claudius (vajon kinek az alteregója?), akitől „valami rohad Dániában”. Látványos pop-Shakespeare előadás, egyszerű, meglehetősen erőltetett és túlsulykolt mondanivalóval, de elvitathatatlanul profi színpadi formaérzékkel.
A legtöbb Hamlet-feldolgozás inkább a pszichológia felől közelíti meg az őrültté(?) lett dán királyfi történetét, és mindent a bosszúszomjas ifjú szemszögéből vizsgál, a bonyolult kapcsolatrendszerek erdejében kutakodó rendezők kezében a cselekmény csupán másodlagos szerepet tölt be. Kerényi felhagy ezzel a rutinnal, és egy mellékszereplőt, valamint a cselekmény egy marginális szálát (ti. a nép sem szereti az új uralkodót) megtéve főhősnek tuszkolja bele üzenetét a darabba, nem is teljesen sikertelenül, sőt: hatását tekintve kifejezetten jól teljesítve. Az expresszív játéktér (amely ugyancsak a rendező munkája) sötét tónusban, kordonerdővel helyettesíti Helsingör várfalait, s már az első pillanattól kezdve tételmondatként lengi körül az előadást, amelyben végig megvolt a lehetőség, hogy explicit „vesszen a kormány” skandálásba csap át, de a rendező szerencsére nem lépi át a jó ízlés határát, még ha markáns véleményt is fogalmaz meg előadásában.
Akárhogy lehet csűrni-csavarni egy művet, de a Hamlet egész egyszerűen nem a hataloméhes Claudius trónbitorló-története, és ezen még a túlsulykolt analógiák – Dánia = Magyarország, Claudius = Gyurcsány Ferenc – sem változtatnak, mert Hamlet, Polonius, Ophelia vagy Horatio ebben a viszonyhálóban és logikában nem jelent senkit, ahogy Gertrudból sem lett Dobrev Klára, és Laertészből sem Orbán Viktor. Mivel ez a koherens rendszer hiányzik, az egész aspektusváltás erőszakoltnak és sántának hat, arról nem is beszélve, hogy meglehetősen „lebutítja” magát a darabot. Ellenben ennek a „lebutításnak” előnye, hogy a többnyire egydimenzióssá váló szereplők szájából meglehetősen érthetően csengenek Arany János archaizáló sorai, hiszen mélységük ebben a közegben és felfogásban krónikusan elapad. A figyelmet azonban végig képes fenntartani a rendező. a többnyire dinamikusan pergő cselekmény mellett a látványos videóinstallációk és az újra és újra hangsúlyozott aktualitás segítségével.
Különösebb színészi alakítás nem nagyon üti fel fejét a színpadon, pontosan azért, mert egész egyszerűen a jellemek zöme nem nagyon találja a helyét az előadásban. Ennek a legnagyobb vesztese a Hamletet megformáló Viczián Ottó, aki hatalmas energiákat mozgat meg annak érdekében, hogy valami viszonyt alakítson ki a többi szereplővel, de ez csak pillanatokra sikerül (például Piros Ildikó Gertrudjával). Az egyetlen maximálisan működő és élő alakítás Huszti Péter nevéhez fűződik, aki – teljesen függetlenítve magát az előadás légkörétől – egy érzékeny és jóindulatú, de már kissé szenilis öregembernek ábrázolja Poloniust. Ezzel a felfogással ellentétesen a kvázi főszereplővé vált Nemcsák Károly csak egy B-kategóriás Gyurcsány-epigont tud felmutatni, a színészi eszköztárat teljesen mellőzve, a natúr paródia segítségével próbál megküzdeni a karakterrel, ami vélhetőleg koncepció.
Az egyenes fogalmazás tiszteletre méltó, az pedig, hogy olyan előadást látunk, amely a nézőket állásfoglalásra készteti, mégha az pártpolitikai dimenzióban is történik, kifejezetten jó. Összességében egy követhető, egydimenziósra egyszerűsített „Hamlet light” lett Kerényi rendezéséből, egyszerű és világos állásfoglalással, ami azonban semmilyen érvet nem tartalmaz, így vitaalapnak nehezen elfogadható. ►(zsb)