A Shakespeare által megrajzolt és a Stúdió „K” színészei által megelevenített karakterek gyakran tükröt tartanak a nézők orra elé: felfedezhetjük bennük a 21. századra oly jellemző felszínességet, őszintétlenséget, behódolásra való hajlamot, levegőbe beszélést, álérzelmeket.
A színpadon az Itáliában zajló hatalmi háború egy részlete elevenedik meg előttünk, kiemelve egy lakatlan szigetre, ahol hosszú évek óta száműzetésben él Prospero, Milánó elűzött uralkodója, valamint lánya, Miranda. Prospero bosszút esküszik elűzői ellen és szolgaszelleme, Ariel segítségével úgy intézi az eseményeket, hogy ellenségei hajótörést szenvedjenek a sziget közelében.
A szülők (Alonso, Nápoly királya és Prospero, Milánó elűzött uralkodója) gyermekeiket használják fel céljaik elérésére hatalmi harcukban. Mindenki függ valakitől, de senki sem bízik senkiben. Mindenki terveket sző a hatalom megszerzésére, de senki sem érdemes annak birtoklására. Csak önnön érdekeiket tartják szem előtt, hajszolják a földi javakat, ami többször meg is kísérti őket az előadás során ételek és ruhák formájában, melyekre úgy vetik rá magukat a szereplők, mintha az életük függne tőle. Egyikük sem jobb a másiknál, ugyanazokat a hibákat, bűnöket követi el mindegyikük: ha Prosperót megfosztják trónjától, ő rabszolgájává teszi Kalibánt, a sziget addigi uralkodóját.
A gyerekek (Miranda, Prospero lánya és Ferdinánd, Alonso fia) bár látszólag egymásba szeretnek, csak annyi emeli ki őket környezetükből, hogy nem vesznek részt szüleik és rokonaik hatalmi játszmáiban, azonban a puszta testiségen, enyelgésen, üres szavakon túl ők sem tudnak semmit felmutatni. Miranda testesíti meg azt a naiv kislányt, aki még soha nem találkozott, férfival, de az elsővel, akivel összehozza a sors, „szerelembe esik”. Ferdinánd „Nápoly nőcsábásza” néha már-már elhiteti velünk, hogy érzelmei tényleg mélyek és tiszták, végül azonban maga vallja be, hogy Mirandát az teszi számára vonzóvá, hogy olyan „kis
buták a szemei és a szája”. Hát ez lenne a szerelem?
A darab szövegkönyvét Szeredás András szerkesztette Babits Mihály és Tandori Dezső fordításából, Shakespeare művét Büchner- és Marlowe-szövegekkel kiegészítve. A vendégszövegek használata sok találó humort visz az előadásba, ami közelebb hozza a darabot a nézőkhöz, és oldja a hangulatot, ami e nélkül könnyedén tragikus színezetet kaphatna. A szóviccek, szójátékok, anekdoták, humoros dialógusok beleolvadnak az előadás légkörébe.
A színészek közül Nyakó Júliát (Ariel, a szellem), Rusznák Adriennt (Miranda) Maday Gábort (Alonso lakája) és Fodor Tamást (Gonzalo, a tanácsos) emelhetnénk ki. Nyakó karakteréhez remekül illik a titokzatosság, a légiesség, Rusznák hiteles a naiv kislány alakjában angyali arcával, törékeny testalkatával, mozgáskultúrájával, Maday Gábor kisugárzása összhangra talál felszínen bohókás, mélyen filozofikus figurájával, Fodor Tamás pedig, bár karaktere nem bír kiemelkedő fontossággal, a háttérből segíti tapasztalatával a cselekmény előrehaladását. A többi színész is feltűnik, de gyorsan el is tűnik a színen. Hiányolhatnánk, hogy nem derül ki, hogy Prosperót miért egy nő (Horváth Zsuzsa) alakítja és, hogy ennek mi a funkciója az előadásban, illetve azt, hogy a színészek, bár gyakran bámulnak a semmibe, ilyenkor mégsem törekszenek szemkontaktust kialakítani a nézőkkel. Ez falat emel a nézőtér és a színtér között, amitől a befogadó nem tudja megtalálni a helyét az előadásban.
Túlzásnak találhatjuk a jelmezek és kellékek sokaságát, szívesen kidobálnánk párat az amúgy is zsúfolt, kis színtérről, hogy azok, amik tényleg hatásosak, nagyobb hangsúlyt kaphassanak. Kevésbé van például szükségünk egy három méter átmérőjű, emberi erővel hajtható szivattyús kúthoz annak megértéséhez, hogy egy rabszolgát látunk, mint mondjuk a lábán lévő egy darab kötélre. Elismerésre méltó azonban a színtér adottságainak maximális kihasználása, illetve a mennyezetről lógó-himbálózó kötelek ötlete, ami az állandó bizonytalanság, az egymásban való hitetlenség, a halál közelségének érzését erősíti a nézőben.
A helyszín a halottak szigete, ahol, azt hinnénk, minden konfliktus meg fog oldódni, hiszen nincs lehetőség elmenekülni (a hajók elsüllyedtek a viharban), ráadásul egy helyre kerül az összes lény, akiknek elszámolni való ügyei vannak egymással. Azt hinnénk, hogy a végén majd helyre áll az erkölcsi értékrend, még akkor is, ha eközben értékek vesznek el, de nem így történik. Visszatérve Milánóba minden folytatódik úgy, ahogy régen is volt: hitegető, fennhéjázó beszédek, igaztalan bocsánatkérések, álszent megbocsájtások, a semmibe éljenző tömegek, felszíni báj és kedvesség. Totális értéktelenség, akármikor újra előtörő felszín alatt húzódó hazugságok.
A termet elhagyva összetett érzések kavaroghatnak bennük, hiszen láttunk egy, a komikum leple mögé bújtatott, valójában mégis tragikus felhangú előadást, amelyről azzal a terhes gondolattal vagy akár felismeréssel távozhatunk, hogy talán a mi 21. századunkban is minden pontosan ugyanígy történik? Mi is csak felszínesen hitegetjük egymást? Elgondolkodhatunk rajta, hogy vajon mi hogyan cselekednénk Prospero helyében: halállal büntetnénk régi rosszakaróinkat? Vagy tényleg meg tudnánk bocsájtani nekik bűneiket? Vagy mi is inkább csak megjátszanánk a nagylelkűt?