Sex, drugs, gods & rock ’n’ roll (Aradi Kamaraszínház, MASZK Egyesület, Bakelit Multi Art Center)
7óra7 | 7 pont |
---|---|
Közösség | 6.00 pont |
Lép, pont, rúg, fordul
Tapasztó Ernő és Harsányi Attila rendező-színész párosának volt már néhány emlékezetes dobása – kezdve a Hess tízparancsolatának színházi atomtöltetével –, amely sort most a Sex, drugs, gods & rock ‘n’ roll folytatja. Ez utóbbi ráadásul nem is annyira dobás, mint inkább ülés. Harsányi Attila egy székről bibliai történeteket önt pofán szatírával, és ezekkel a pofán öntött bibliai történetekkel önt pofán minket. Laza gengszter rappes sztájlban indít egy filozofikus Káin figurával, aki keményen ráolvassa Istenre a Bibliát és a világot, fordul hármat, és már a menedzsermódit tolja head szettel a fülén mint aki legalább az egész világot igazgatja, megint forgás, és máris egy valamikor szerfüggő, most plüss rénszarvassal haknizó rocksztárként beszél az útról, ami a mindennapi drogoktól a Halleluja című lemeze megjelenéséig vezetett.
Van abban valamiféle mutatványos jelleg, ahogy Harsányi Attila minden fordultában más és más, ám egyként erősen elrajzolt karaktert ránt magára, ám mivel ezek a figurák nem holmi lejárt szavatosságú szabványalakok, a pergő-forgó maszkabál maga is rock and rollá válik. Rúg, pont, rúg-lép, rúg, pont, rúg-fordul. Az előadás jól láthatóan tud arról, hogy a rock and roll nem egy tánc, de vajon mi, akik nézzük, megtudhatjuk-e ugyanezt? Tapasztó Ernő rendezése minél szellemesebb one man show, annál inkább másokról szól, és minél kevésbé szellemeskedik, annál erősebb színház.
Három plusz egy figurát kapunk az arcunkba vetésforgóban. Az első (Káin, filozófus, gengszter) miközben a Nagyfiút oltogatja folyamatosan, önmagát magyarázza nekünk delejes intenzitással és mérföldes gesztikulációval. „Isten hátat fordít nektek, isten nem szeret titeket. A sátán az úr eszköze, hogy elvégezze azt a piszkos munkát, amihez a nagyfiú nem szívesen adja a nevét.” A második (topmenedzser, Isten) egy már önmagában is pörgő forma, aki sem nem szorul magyarázkodásra, sem ideje sincsen erre. Megszakítás nélkül vonalvégen van: kül- és belügyeket intéz, a feleségével diskurál, nőt szervez magának, a titkárnőjével csekkoltatja a beérkezett halleluják pillanatnyi mérőszámát, miközben Noé is folyamatosan keresi őt.
A fő alakok rotációja mellett egyszer megjelenik egy nehezen beazonosítható, ám annál úszószemüvegesebb arc (talán Noé, talán egy meghasonlott természetvédő), aki a földből lettünk, földdé leszünk – axiómán csavar egy felettébb kiábrándítót. Mialatt az élet körforgását egy olyan mókuskerékszerű élelemláncon keresztül írja le, amelyik a kemény szarból indul ki és a folyós szarig vezet, jelentős esztétikai, intonációs és mozgásos deformitásaival (hülyén néz ki, hülyén beszél és hülyén gesztikulál) megugorja Besenyő Már Megint Igazam Van István szintjét, és megközelíti a L’art pour l’art Társulat egy másik idoljának, Boborjánjának az idültségét. Ám bármennyire is ezen nevetünk a legtöbbet, az előadás egésze szempontjából sem különösebb szerepe, sem komolyabb súlya nincsen ennek a betétnek. Valamelyik amerikai gengszterfilm egyik keresztapájának a visszatérő szövege, hogy „Az élet furcsább a szarnál”. Eszerint nem furcsább. Ám amíg a többi alak belülről szaharrszagú, és ez prüszkölésre csavarja az orrunkat, addig ez a jelenet elvicceli a szart.
Egy előadás alapesetben a tapsrend előtt véget ér, még akkor is, ha olykor mindenféle flikflakokat bele is komponálnak a meghajlás rituáléjába. Most, amikor Harsányi Attila fogadja és megköszöni a tapsot, mintha a maszkok alól még nem jött volna elő a színész. Mint aki már levette az álarcokat, de még nem találja az igazit. Miután végigdübörgött rajtunk, és a világra mondott igeneket és nemeket egyaránt kinevette, az előadás itt egy pillanatra megáll: nem táncol és nem zenél. És ezt a mozdulatlan és termékeny csendet a taps sem írja át.
Másfél órányi játék után Harsányi Attila végül ott áll testileg és lelkileg is csatakosan, miközben nekünk legfeljebb gyöngyözik a homlokunk. Fordítva azért jobb lenne.