Gimesi Dóra: Tíz emelet boldogság (Budapest Bábszínház, Mesebolt Bábszínház)
7óra7 | 9 pont |
---|---|
Közösség | 10.00 pont |
Idő | 50 perc, szünet nélkül |
Korhatár | gyermek |
A másik ház-felünk
A szombathelyi Mesebolt és a Budapesti Bábszinház Tíz emelet boldogság című közös bábelőadása valami nagyon aktuálisat, valami nagyon mait kísérel meg körbejárni, igazán felnőtt-gyerek és gyerek-felnőtt nyelven. Gimesi Dóra meséje két öt emeletes óriásházról annyira mai, eleven, hogy nem lehet nem magunkon érezni azt a légkört, amelyben ez a történet játszódik. Házmesterestül, öreg nénistül, költőstül, gyerekestül és szerelmes álmodozó lánykástul egytől egyig mai karakterei egy városi világnak. Jelen esetben épp egy budapesti világnak. Bár ez a tény nagyon helyhez és szituációhoz kötötté tehetné ezt az előadást, de mégsem válik azzá. Mert a mese most is rabul ejt. Az emeletes ház, mint óriás, kinek a hasában lakások, a lakásokban családok és egyedülállók élik mindennapjaikat. Mert ezeknek az egykor erdőkben lakó óriásoknak most földbe gyökerezett a lábuk, és egy helyben állnak, úgy vigyázzák az emberek életét. Ám Gimesi Dóra meséjében, akárcsak az életben, ettől az egy helyben álldogálástól hihetetlenül elunják magukat és magányosak lesznek. Pont úgy, ahogy a bennük lakó emberek is elmagányosodnak szép lassan. Ebben a mesében igazán teljes az ökonómia: minden él, minden érez, minden lát, hall, könnyezik és nevet. Olyan mese ez, amelyben minden organikus egységben van, és ez minden beleerőltetéstől mentesen, magától értetődően működik is.
Veres András adaptációjában ez a mese csak tovább elevenedik. Mert a csillagász (Hannus Zoltán), aki nemcsak eljátssza a bábokkal a mesét, hanem narrálja, keretbe helyezi, igazán jól ellenpontoz is. Rácsodálkozása erre az egész óriás-mint-emeletes-ház szituációra szinte tovább meséli, gazdagítja a történetet. Csillagásztávcsövével pont a legapróbb, legkézenfekvőbb dolgokat nem tudja észrevenni, megérteni, de pont ez az értetlenkedés az, ami egyben igazi hídverés is. Hídverés a nagyon elvont és a teljesen mindennapi, konkrét között. Ez a rácsodálkozás segíti a nézőt, hogy szinte jobban értse, értelmezze mindazt – még a csillagásznál is jobban –, amit egyébként a mese híján csak értetlenül szemlélne. Mert ez a Jankó óriás, mint ötemeletes ház, (díszlet: Grosschmid Erik) igazi élénk úrfi a sárgás-pirosas ablakaival, a fiókszerűen elő- és visszagördülő lakószobáival, gyorsan emelkedő-süllyedő liftjével. Akárcsak a kékes színben játszó angyalföldi Etelka, a másik ötemeletes, testében szintén otthonokat rejtő óriásház-lány. Akit Jankó a csillagásztól kölcsön kapott távcsővel az ég csodáinak szemlélése közben észrevesz. Mert az igazán szívünknek kedves, közel álló személyek és dolgok sosincsenek csillagnyi távolságra tőlünk. Nagy tanulság, teljesen magától értetődő természetességgel elmondva. Akár a bábokkal életre keltett lakóközösségek: szerethető, színes, kedves, kistermetű figurák. Karakteres színekkel, cseppet sem sematizáltan. Egyedi mind, mint azok a karakterek, akiket megformálnak, bár néha egyik másik bábszereplő szövegét tekintve már-már zsánerszerű, ami nem mindig kedvez a mese egyébként gördülékenyen megírt világának.
Kovács Petra Eszter rendezésében ez a Tíz emelet boldogság, Jankó és Etelka öt-öt emelete nagyon finoman, árnyaltan talál egymásra, legyőzve a Duna jelentette választóvonal-akadályt. A platóni szerelem-elméletet (a két félre szakítottságot) olyan játékos könnyedséggel játszatja el a bábokkal, hogy mi is evidensnek vesszük. A „két fél egy egész” típusú történetet nagyon mély empátiával, közénk és hozzánk hajlással szövi át újra és újra, tartogatva mindig valami újat, váratlant, valamit, amit ebből a szerető játékosságból merít. Mindezt a szeretet-szerelem lágyságot nagyon kimérten és gyöngéden emeli tovább a zene (Teszárek Csaba), már-már éteri színezetet adva az egész játéknak.
A házóriások és az őbennük élő lakóknak az egymásra találása lenne a boldogság? Nagy szerencse, hogy a bábjáték nem akar sablonost és patetikusat adni, de még sugallni sem. Inkább csak a társtalanságunkból eredő mogorvaságunk okaira irányítja a felnőtt-gyerek, gyerek-felnőtt figyelmet, tisztán, könnyeden, ösztönös természetességgel. Gimesi Dóra meséje bábozva élvezetes játék, amely ha a kézenfekvő klisékben rejlő csapdákat kikerüli, akkor képes komoly gyerekhez, gyermeki felnőtthöz a maga szép, gyógyító, az egész-ség felé formáló álomporával szólni.
(2014. március 20.)