Nem új előadás a Nemzeti Színház idei első bemutatója, hiszen A jég áprilisig a Trafóban volt látható az azóta átalakult Krétakör produkciójában. Most ugyanaz az előadás valóban programadóként szerepel az új húrokat pengető Nemzetiben: nagyon erős, határozott, markáns jelzés arról, hogy a teátrum kapui megnyíltak a progresszivitás, a húsba vágóan élő problémafelvetés előtt. A húsba vágást szinte szó szerint kell érteni ezúttal: A jég sci-fibe oltott antiutópia, naturális eszközöktől sem visszariadó, de erős iróniával fogalmazott alkotás, s a problémafelvetés sem üres frázis itt. Ugyanis ez az előadás nem igazán ad válaszokat, szinte csak kérdéseket vet fel, érzésekkel, érzelmekkel manipulál, nem fél megmutatni azt, hogy nincsen Jó és Rossz (ha egyszer a Szív nevében le lehet paktálni a nácikkal és a kommunistákkal egyaránt), az erőltetett Jóból is válhat rossz (hiszen ha összegyűlt a Szív huszonháromezer testvére, akkor a Föld elpusztul – és ezzel helyreáll a világ rendje), s az ember még abból is képes üzletet csinálni és azt is képes aprópénzre váltani, amit esélye sincsen megérteni.
Napjaink Moszkvájában a jégkalapácsos testvérek mindaddig sorra gyilkolják az embereket, amíg valakinek „nem szólal meg a szíve”, így kutatják fel a szekta tagjait.