Twitter Facebook
Olvasásra ajánljuk

A nemzet jövőjét biztosítandó – alapítsunk kultúrakutató központot!


2012. január 12., 10:30

Images_11363
Élet és Irodalom
A magyar kultúra megmentése érdekében Schilling Árpád egy független, innovációs kultúrakutató központ létrehozására tesz ajánlatot Fogy a levegő! című, az Élet és Irodalom című hetilap múlt heti számában megjelent cikkében. „Ami itt most veszélyben van, az nem a kultúra felső, sokkal inkább annak alsó szelete” – ösztönöz cselekvésre a szerző.

Bevezető

„Túl sokan vagyunk, akik egymás mögött állva a sorban úgy érezzük: jár nekünk az állami támogatás. Így aztán nem csoda, ha a kormányzat radikálisan akarja átalakítani az újraelosztás rendszerét. Az átgondolatlan elvonások azonban komoly pusztítást végezhetnek a nagy intézményekben és a civil szférában egyaránt.” – fekteti le Schilling Árpád a központ megalapításához vezető gondolatmenet alapjait, amelyben fokozatosan vázolja fel az ördögi körbe kerülő kultúrafinanszírozás helyzetét.

A következő bekezdésben már a kultúra összeomlását szemlélő ország képét vázolja fel: „A magánvállalatok többsége egyelőre rezzenéstelenül nézi végig a kulturális intézményi és civil hálózat leépülését. Miután az állam nem ad, nem is adhat számukra útmutatást, s mivel maguk is jelentős hozamkieséssel küszködnek, egyhamar nem várható áttörés a kultúracsinálók és a for-profit vállalkozások viszonyában.”.

A szerző szerint egyáltalán nem mértük fel nemcsak a magyar állam és a magánszektor feladatát a kultúrafinanszírozásban, hanem az ezzel kapcsolatos fogalmakat sem – és míg ez az állapot tetéz felnőtt egy generáció, aki érthető okokból nem találja a helyét a rendszerben. „…nem tudjuk, hogy kinek a dolga támogatni az akadémikus és hagyományőrző művészetet, a közönségszórakoztatást, a kulturális és művészeti innovációt, illetve a közösségfejlesztő és megtartó aktivitásokat. Még arról sincsen fogalmunk, hogy mi a különbség az előbbi négy-öt tevékenységi forma között” – és ebben a helyzetben a probléma csak tovább tetéz. Majd Schilling bemutat egy téveszmét és lefekteti a – később kifejtett – vesztébe menekülő kulturális élet képét: „A szórakoztatóipari jellegű kulturális központok azt a téves képzetet erősítik a polgárokban, hogy a kultúra elsősorban egy statikus, elitista termelőüzem. Csakhogy ez nem igaz. A kultúra napi gyakorlat, (…) amelyet ha az emberek tartósan nem gyakorolhatnak, akkor elveszíthetik emlékeiket, közösségi élményeiket, és eluralkodhat rajtuk a totális passzivitás.” – ez válasz a kétkedőknek is arra, hogy miért alapvető emberi szükséglet a kultúra. „Ha a politikának engedelmes tömegre van szüksége, a piacnak meg öntudatlan vásárlóerőre, akkor a lehető legjobb irányban mennek a dolgok” – vonja le a pesszimista következtetést.

Images_11362
Fotó: Tóth Ridovics Máté
Schilling Árpád

A központ

Rengeteg, a problémákat megoldó elméletet gyártottunk már és gyártunk nap, mint nap – gondolhatnánk. De Schilling véleménye szerint ezek nem kész, a helyzetet világosan elemző és láttató hatástanulmányok, hanem csak a lyukakat betömő részmegoldások. „Egy olyan országról beszélünk, amelyben egyelőre csak egy dologban ért egyet a közösség nagyobbik része: ideje volna valamit tenni is a jövőért, mert elméleti szinten már túlságba estünk. Én mégis azt mondom, hogy az elméletek még nem eléggé kidolgozottak, ugyanis hiányoznak mögöttük a komolyan vehető hatástanulmányok. (…) vizsgálathoz használt szempontrendszer nem eléggé kidolgozott.”

És ezzel máris indokolja, hogy miért lenne szükség egy független központ megalakítására és vázolja annak feladatkörét is: „Egy olyan innovációs központra volna tehát szükségünk, amely munkatársi összetételének köszönhetően széleskörűen képes értelmezni és strukturálni a kulturális folyamatokat. A központnak lenne feladata az is, hogy a kultúra piacosításának lehetőségeit, az eladhatóságot és hasznosíthatóságot kutassa, illetve rövid, közép- és hosszú távú projektekre tegyen javaslatokat.” Természetesen a központ megalapítása mellett fontos figyelembe venni egy nem elhanyagolható alaptézist, amit sokan előszeretettel ugranak át: „Kultúrát azért csinál az ember, mert szüksége van rá, és nem azért, mert támogatják a tevékenységét.”

„A fentiekben leírt központ akár újabb központok létrejöttét is elősegíthetné, amelyek hatására a kulturális élet polarizálódna, és egyben gazdagodna” – ezzel a továbbgondolással pedig máris egy pozitívabb, önmagát innovatívan generáló jövőkép tárul fel előttünk.

A színház

Hogy, hogy nem lesz ez az intézmény a kulturális diktatúra központja és hogy miért nehéz bármiféle innovációt fecskendezni a foggal-körömmel óvott, de az összeomlás szélén álló rendszerbe, azt Schilling a színházon és annak helyzetén keresztül vezeti le. „Egységes színházi szakma természetesen nem létezik. Az ízlést és a tehetséget átfogó rendszerbe foglalni nem lehet. (…) Ugyanakkor szabad szemmel is érzékelhetőek a hasonlóságok egyes alkotók avagy intézmények tevékenysége között. Ezek lehetnek a kulturális missziókból fakadó egybeesések (…) milyen társadalmi csoportot, milyen ízlésvilágú embereket kívánnak kiszolgálni a bent dolgozók.”

A helyzeteket és kezdeményezéseket elemző és azokat generáló központ létrehozására már csak azért is van szükség, mert jelenleg – többek között egy meglehetősen félrecsúszott támogatási rendszernek köszönhetően – lehetetlen meghatározni, hogy egyáltalán mit kéne támogatni.

„[A] Magyar Teátrumi Társaság előrelátóan védte meg az általa végigvitt új Előadó-művészeti törvényben a kőszínházi struktúra alapjait. (…) Arról azonban, hogy tulajdonképpen mi is volna az a színházművészet, amelyet (…) meg kellene őrizni (…), még az előrelátó törvényalkotóknak sem voltak kiérlelt elképzelései.” Majd következik a kultúraként aposztrofált tömegszórakoztatás kényszerhelyzetből adódóan, látszólag stabil lábakon álló képe: „(…) többségük műsorpolitikájából leginkább az világlik ki, hogy minél több helyi lakost kívánnak rávenni arra, hogy fizető nézővé váljon. (…) [A] támogatás mértéke elsősorban a számszerűsíthető adatokkal áll összefüggésben. A (…) tevékenység viszont nem művészet, hanem szórakoztatóipar. A mai magyar színházak kényszerpályán mozognak, és ezért túlnyomó többségük ugyanazt a metódust kénytelen követni, amelyet a hollywoodi szuperprodukciók…”.

Ha a probléma „csak” ennyi lenne, talán a megoldás is egyszerűbb lenne, de erről szó sincs: „A (…) direktorok ugyanakkor nem csak az innovatív elképzeléseknek vannak híján: mozgásterük is igen szűk. Egyrészt politikailag lojálisnak kell maradniuk ahhoz a kurzushoz, amelynek a kinevezésüket (…) köszönhetik, másrészt (…) Az elvárás az összes állami intézménnyel kapcsolatban ugyanaz: gyorsan és sokat kellene megspórolni…”. És így talán az is világos, hogy a színházak miért igyekeznek kiegyezni ezzel a helyzettel, de ha ez nem lenne elég indok van még egy nehezen megkerülhető tény: „Ma már azért a fizetésért kell harcolniuk, amelyet tegnap még elfogadhatatlanul kevésnek tartottak.”.

De Schilling szerint nem csak a jelenlegi helyzet tisztázása, átláthatóbb és ösztönző gondolatokkal teli támogatási rendszerének kidolgozása elhanyagolhatatlan szükség, hanem a múltban lefektetett értékek megőrzése is, annak az időszaknak a megőrzése, amikor „…sikerült beírni a nevünket az európai színjátszás történetébe…”. De ezt is célszerű továbbgondolni, gondoskodni az utánpótlásról: „az a kérdés, hogy miként találjuk meg vagy neveljük ki a legelszántabb, legrátermettebb – lehetőség szerint ifjú – közönséget. Mivel érjük el, hogy a magyar színjátszás kiérdemelje Európa és a világ figyelmét?”.

De mindehhez nem szabadna megfeledkeznie a színháznak egyik alapvető mozgatórugójáról sem: „A művészet nem politika, még akkor sem, ha politizál. Ebben a műfajban nem a szavazók maximalizálása a legfőbb cél, hanem a maximális őszinteség, a lélek teljes lemeztelenítése, a halállal küzdelmet folytató és minduntalan elbukó ember riasztó látványának felmutatása (…) semmiképpen sem pusztán előadó-művészeti termékek előállítása”.

Emiatt viszont felmerül egy kérdés, amire választ kell találni, ha az állami finanszírozásról leváló színháznak a magántőke által szeretnénk anyagi fedezetet biztosítani: hogyan tegyünk eladhatóvá egy művészeti alkotást – egy színházat. Akad segítség, de ahhoz nyitottság kell és előrelátás: „Nincsenek sokan hazánkban azok a kulturális menedzserek, akik értenék a művészek működését, de még náluk is kevesebb művész akad, aki segítségül hívná őket.”. A gondolatmenetet követve pedig máris elérkeztünk aktuális mindennapjainkhoz, ahol a művészek, ahelyett, hogy elképzeléseiket valósítanák meg, politizálnak, Schilling pedig pontosan állapítja meg a tényt, hogy az alkotóknak semmi keresnivalójuk a politikai párbeszédben: „…inkább politizálnak, prédikálnak, és gazdasági kérdésekben nyilvánítanak véleményt: a művészekre jellemző intenzitással haladnak előre a ködben.”.

Ez pedig ismét ördögi kört eredményez, hiszen „[n]em a művészeknek kellene értelmezniük a kultúrát, hanem a közalkalmazotti státusban lévő hivatalnokoknak. (…) A kultúra fenntartása és az azzal együtt járó számítások, egyeztetések az állami hivatalok feladatai kellene hogy legyenek.” Hogy mindezt megfelelő képzettséggel rendelkező szakemberek végezzék arról a kulturális pozíciókat betöltő személyeknek kellene gondoskodniuk, ami – Schilling a rendszer túlterheltségét is láttatja – meglehetősen kilátástalan, annak tudatában, hogy nyilvánosan bevallották: „…munkatársi hiánnyal küzdenek: nem bírják el a rájuk bízott feladatot”.

Az együttműködés

Így talán már nem is akkora kérdés, hogy miért lenne szükség erre a központra: „…egyrészt értelmezi az állam által dotált kulturális intézményrendszert, másrészt megtalálja a művészek helyét ebben a rendszerben.”. Persze „[n]agy kérdés, hogy a politika vagy a gazdasági élet szereplői ébrednek-e rá hamarabb arra, hogy a kultúracsinálás olyan befektetés, amely nemcsak hogy megtérül, de legintenzívebben termeli az externális hasznot” – hiszen az átgondolt alulról építkezés szempontjából előnyösebb lenne, „Ha a gazdaság szereplőit érdekli jobban egy ilyen független innovációs központ létrehozása…”. Majd Schilling a „ki reagál hamarabb” gondolat lehetséges végkimeneteleit vázolja fel. Mindenesetre fontos lenne egy átgondolt támogatási rendszer kidolgozása.

„Ahhoz, hogy mindezt felfogjuk, látnunk kellene, hogy miről is van szó, kikre és miért van szükségünk. Az általam javasolt központ ahhoz segíthetne hozzá minket, hogy ne csak fogyasszuk, hanem éljük a kultúrát: kultúránkat.”

Zárszó

Schilling megállapítja, hogy nem az elit-kultúra, hanem en bloc a kultúra egésze van veszélyben: „Ami itt most veszélyben van, az nem a kultúra felső, sokkal inkább annak alsó szelete, a forrongó, zabolátlan, kreatív polgárok hol tehetségesebb, hol kevésbé eredeti, de mégis szükségszerű önkifejező megnyilvánulásai.”.

Felajánlás

A cikk természetesen nem egy, a helyzetet vázoló gondolatmenet, hanem egy ajánlat is, a sokszor említett központ megalapítására, amelynek kiindulási tőkéjét Schilling Árpád már biztosította és csak egy kis összefogásra van szükség, hogy megszülethessen. „A fentiekben felvázolt független, innovációs központ létrehozására 1000 eurót helyeztem el az alább található bakszámlán. Ha vannak mások is, akik támogatni kívánják a központ létrehozását, úgy, kérem Őket, csatlakozzanak a kezdeményezéshez, és közösen gyűjtsünk össze legalább 10 000 eurót 2012 végéig. Az így összegyűjtött összegből legkésőbb 2013 elején megalapíthatjuk Magyarország első olyan kutatóközpontját, amelynek fókuszában a kultúra állna. Előre is köszönöm a nemzet jövőjét biztosító, nagylelkű támogatásukat!”

„Számlaszám: Krétakör Alapítvány 12010501-01026802-00300000 (Raiffeisen Bank Zrt.)
A számlát a Krétakör Alapítvány vezeti, ennek értelmében vállalja a fenntartásához kapcsolódó költségeket. A számla nem a Krétakör Alapítvány kiadásait fedezi, az ott megjelenő összegekről a http://kretakor.eu oldalon naprakész információkat lehet majd elérni, amelyek igazolják, hogy minden beérkezett felajánlás a kutatóközpont megalapítását szolgálja” – zárja a cselekvést nem csak ösztönző, de utat is kínáló gondolatmenetet Schilling, mintegy biztosítva minket arról, hogy nem egyéni pénzgyűjtési akcióról van szó, hanem valóban a kultúra megmentéséről.

7óra7

>>> A teljes cikk az Élet és Irodalom internetes oldalán is olvasható

Kapcsolódó:

>>> Schilling Árpád: Ha én köztársasági elnök lennék…
>>> Schilling Árpád: Mit kell tennünk a jövő generációjának érdekében?
>>> Schilling Árpád: Ki állítja meg a gyűlöletbeszédet?
>>> Schilling Árpád a nagyravágyók uralmáról
>>> Schilling Árpád: A művészet nem cél, eszköz

Címkék

0 hozzászólás