Twitter Facebook

Radnai Márk: Oroszlán nélkül nincs cirkusz


2011. december 8., 15:00
Sorozatunkban a Színház- és Filmművészeti Egyetemen ebben az évadban végző színészhallgatókat mutatjuk be – elsősorban arra kíváncsian, milyen az a színház, amiben hisznek, amilyet csinálni szeretnének.

Muszáj tudni kilátni a színházból: világot látni, belebonyolódni dolgokba, csak így lehet megfogni azt, ami körülvesz minket – mondja Radnai Márk, ötödéves színész- és másodéves rendezőhallgató.

Images_10816
Radnai Márk
► Legutóbb a Kutyaszorítóbban előtt beszélgettünk, még mielőtt lementetek volna Zsámbékra elkészíteni az előadást. Olvastam nemrég egy kritikát a produkcióról, amiben azt írták, hogy nem érződik benne, hogy miért csinálták ezt ezek a fiatalok, mi az az új, amit ők akarnak.

Radnai Márk (RM): A Krétakör Krízis-brandje egy vállalt útkeresés, vagy iránymutatás. Azt lehet ezzel a szakmai szemüveggel nézni, de mi nem ezzel az újító szándékkal hoztuk létre a miénket. Szerettünk volna valami olyannal foglalkozni, amiben még nem voltunk. Aki úgy jött le, mint szakma, hogy itt Zsámbékon valami forradalmi fog történni, az csalódott. Engem ez azért nem érint meg, mert nem is volt célunk semmi ilyesmi, és mindenkinek joga van bármit gondolni. Mi egy szórakoztató előadást akartunk csinálni, amiben a saját korosztályunk képszerűsége, filmélményei, asszociációi és gondolkodásmódja benne van. Egyfajta játékot. Persze, mindenféle keret befolyásolja ennek a megszületését. Amikor január végén a Bárka műsorra tűzi – úgy tűnik, hogy így lesz – akkor egyébként biztos fogunk egy-két dolgot módosítani, megfontolva a hasznos észrevételeket.

► Mondtál egy csúnya szót, hogy szórakoztató.

RM: Azért csúnya, mert van egy ilyen pejoratív konnotációja. De amikor egy Bergman-filmet nézek, az is szórakoztató, de nem azért, mert leugrom a fotelről és röhögve verem a padlót, hanem alapvetően azért, mert történik valami. Ha egy jó társaságban vagyunk, az is szórakoztató, miközben lehet, hogy egész este arról beszélgetünk, hogy kinek hogy ment tönkre az élete. A Kutyaszorítóbban mögött nem szakmai megközelítés volt, egyértelműen a közönségnek akart szólni.

► El lehet választani ezt a kettőt?

RM: Szerintem Magyarországon sokszor elitisták vagyunk és sznobok.

Images_10817
Radnai Márk

► Lehet olyan előadást csinálni, ami mindkettőt kielégíti?

RM: Mármint a közönséget és a szakmát? A szakma és köztem 30-40 év van. A normális, lineáris narratíva – ami általában működik egy előadásnál – ezt a káoszt, ahol a részletekben van az igazság, ahol átláthatatlanabbak a viszonyrendszerek, ahol senki sem tudja, hogy éppen hova tartozzon, szerintem nem tudja megmutatni. Pedig nemrég néztük végig újra Lynchtől a Mulholland Drive-ot. Érdekes, hogy mit hogyan épít fel. Egy osztálytársam nagyon pontosan megfogalmazta, hogy az első tizenhat jelenet semmiről nem szól, egyfajta lábjegyzetként működik, kódok vannak elejtve benne arról, hogy mi az a történet, amit végig akar vinni – ami aztán nem egy történet lesz. Lynch azért egyedi az ilyen típusú narrációban, mert bár sokan ezt állítják, igazából nem blöff van a filmjei mögött, hanem az embereknek egyfajta elemi szorongása és félelme. Ez az az alaptézis, amivel foglalkozni akar az ember, ha színházat vagy filmet csinál. A szorongás abból táplálkozik, hogy vannak körülöttünk tényezők, amik zsigereiben izzanak valamitől, de igazából nincs kifejtve, hogy mitől. Nem meséli el, hogy egy embernek mi a háttértörténete, csak annyit mutat meg, hogy valami lényegi van körülötte vagy vele. Most, hogy ez szakmai vagy nem? Nem tudom. Rám ezek hatnak.

Ez teljesen más gondolkodásmódot feltételez. A magyar színházra nagyon jellemző az egyenes narratíva. Ott van például Robert Wilson, aki ehhez képest egészen mást csinál, aki szemelvényekből, képekből, stílusból építkezik. Itthon rögtön lenyomnák, mondván, így nem lehet színházat csinálni, és fel se tudna nőni. Nálunk van egy tehetséges, minőségi színházat csináló réteg, akik a saját esztétikájuk útján szűrnek embereket és nekik adják át a saját tudásukat, azt adják tovább, ahogy ők alkotnak. Ez lényegi dolog, de nem lehet elfojtani zsigerből azt, ami ehhez képest egészen más.

► Ez így elég komplex kép. Az osztálytársaid többségénél előkerült a neved, rendszerint annál témánál, hogy rossz a helyzet, de majd csinálunk valami jót, aminek a Márk jó zászlósa tud lenni. Úgy tűnik, hogy van egyfajta bizalom feléd. Ezt te érzed? Ez biztos köszönhető annak, hogy másodéves rendezőhallgató is vagy, miközben végzős színész. Honnan jött az igény a rendezésre?

RM: Nem tudom. Tizenkét éves koromtól kezdve filmrendező akartam lenni, de oda nem vettek fel érettségi után, úgyhogy elmentem a Bárkába stúdiósnak, mint színész. Gondoltam, akkor ezt vegyük komolyan, ezért jelentkeztem az egyetemre, szintén mint színész, amiből aztán következett a színházrendezői. A rendezői ambícióimmal a színészszakon mindig az volt a baj, hogy ha csináltunk egy jelenetet, akkor én mindig a saját kis világomat rendeztem bele, ami nem volt feladat. Nem az volt az elvárás, hogy legyen egy vízió, hanem hogy a jelenet meglegyen. Emiatt aztán sok ilyen, korábban nem kiélt marhaság került bele a Kutyaszorítóbbanba, hiszen itt már magunknak adtuk a feladatokat.

Kutyaszorítóbban trailer

Nagyon érdekesek a képzettársítások. Azzal támadtak, hogy az egyik jelenetben, a néptáncos fiúval, aki szétüti magát, amit a Kovács Gergő játszik, hogy Horváth Csaba chicagós koreográfiáját parodizálom. Megdöbbentem, mert eszembe sem jutott semmi ilyesmi, csak a körülöttünk lévő világból építkeztünk. Erről Balázs Béla egy gondolata jut eszembe, egyik könyvében azt írja, hogy magyarok nem a dolgok létrehozásában, hanem azok véleményezésében erősek. Nagyon értünk ahhoz, hogy szétszedjünk valamit atomjaira, csak nem biztos, hogy mindig szétszedett atomokra van szükség, nem biztos, hogy mindent vissza kell bontani. Lehet, hogy nem is kritikát kell írni róla, hanem rajzolni egy képet, vagy belinkelni egy videót, hogy ez ilyen. Iszonyat ragacsosan van beállva, hogy mi hogy működik. Ha az ember csinál valamit, írnak róla, tudja, hogy mikor, azt is, hogy ki és mit, és azt is, hogy kinek fog tetszeni és kinek nem. Olyat is kaptam a Kutyaszorítóbban kapcsán, hogy politikailag valamilyen oldalra álltunk – mert az egyik oldal csak jót, a másik csak rosszat ír rólunk. Ami egyrészről röhejes, másrészről pedig nem igaz. Nekünk semmi más ambíciónk nem volt, csak színházat csinálni.

Lynchre visszatérve: nagyon zavarba ejtő, amit csinál, mert nem lehet betenni egy fakkba. És itt kezdődik a lényeg. Mi pedig úgy működünk, hogy ha látunk valamit, esetleg valami újat, akkor annak rögtön keresnünk kell egy fakkot, amibe betehetjük, és rögtön meg is nyugodhatunk. A színház is így működik: ha valaki fölpattan, arra azt mondják, hogy nyugi, ülj le és beszéljük meg. Ha meg nem ülsz le, akkor előbb-utóbb problémás leszel és nem kapsz munkát. Meg van magyarázva, hogy minek mi a módja, hogyan kell létezni.

► Azért vannak, akiket nem lehet belerakni ezekbe a dobozokba. Ők vagy eltűnnek vagy furcsa csodabogaraknak minősítik őket. De ettől még fel tudják kavarni az állóvizet.

RM: Akikre most gondolsz, többnyire elég tehetséges emberek. Az az érdekes, hogy ha megnézel egy előadást, és az nem annak a rendszernek a mentén működik, amit tanítanak az egyetemen, akkor felismered, hogy ki rendezte. És akkor nem beszélünk arról, hogy jó vagy rossz színház. Egyébként is: mi a jó színház? Azt tudom, mi az, ami nem jó. Hiába értem, hiába működik, ha egyszer unom, mert már láttam százötven ugyanilyet. Ezért szeretem a Vinnai-darabokat, mert mérhetetlenül izgalmas az a saját képzettársítás, irónia és bátorság, amit működtet benne, amitől azok a mondatok képesek egyedivé válni. Az Ad Hoc csoport, amit a Bodó csinált Vinnai Andrással, Angyal Gergővel, Máthé Zsolttal, Gigor Attilával – iskolából félig-meddig kicsapott gyerekekkel – azért tudott működni szerintem, mert volt benne egy kohéziós erő, és nem volt bennük megfeleléskényszer, nem határozta meg őket a szakmai közeg, ami nagyon káros tud lenni, ha az ember meg akar felelni. Persze ezen át kell esni, de akik belekerültek ebbe az örvénybe, azok vagy képesek voltak aztán túllépni rajta és visszataláltak önmagukhoz, vagy eltűntek. Rá kell jönni, hogy az ilyen függések nélkül is életben kell maradni.

Zárt ajtók (2009), rendező: Strommer Marianna, Ágó Simon

Sokszor hiányzik valami elemi szabadság a színházból, meg az elkötelezettség a pálya mellett. Ez persze nem azt jelenti, hogy csak a színháznak kellene élni, mert muszáj tudni kilátni belőle: világot látni, belebonyolódni dolgokba. Csak így lehet valamit megfogni a világból. A mostani színészeken azt látom, hogy egy helyen lehorgonyoznak és ennyi – nem látnak ki belőle, nem tudják, mi zajlik máshol. Aki például a színház mellett él is, vagy próbál kitekinteni, az rögtön árulónak, balhésnak és szakmaiatlannak tűnik. Pedig csak éli a saját életét.

► Van színház, ahol nagyon meg tudják mondani az embernek, hogy hogyan kell élni, hogy mi van abban a bizonyos tükörben. Közben ők is ugyanolyan kispolgárokként viselkednek sokszor.

RM: Persze. Ezeknek az alkotóknak a harmincas-negyvenes éveikben megvoltak a saját történeteik, a saját lázadásaik, úgy éltek, ahogy a nagykönyvben meg van írva, csak aztán mindenki – ahogy általában az emberek – megnyugodott, amiből már nem tud olyan születni, ami képes szétrobbantani valamit. Ez nem baj, csak át kéne adni a helyet azoknak, akik most akarnak szétrobbanni. Ez egy állapot, olyan mint a tehetség. Nálunk az van, hogy tehetséges vagy tehetségtelen – holott az állapotfüggő. Rengeteg színházi ember forr, mivel nem kerültek be a körforgásba, ezért viszont mindenkinek kizárólag a saját ügye robban, az is a periférián, nem lehet bevinni a gyújtóbombát a centrumba. Sokan nem kapnak lehetőséget egy színház vezetésére, pedig szerintem el tudnák végezni a feladatot. Az elmúlt tizenöt évben végzett rendezőosztályokból nem sok embert tudsz mondani, mert nagyrészt elvesztek: lemorzsolódtak. És nem azért, mert ne lettek volna képességesek. Az első bemutatójuk nem szólt akkorát, vagy lehet, hogy el sem juthattak odáig.

► Egyébként hogy van ez a színész- és rendezőosztály között? Elfogadtak bizonyos alapozó tárgyakat, hogy ne kelljen újra elvégezned őket?

RM: Igen. De sajnos az időbeosztásom miatt nem tudom mindenben a maximumot nyújtani, ezért öntörvényűen néha kell dönteni óra és óra között.

► Ebből az öntörvényűségből hogy jön az, hogy elvégezd ezt a képzést?

RM: Van három-négy olyan tanár mindkét szakon, akik miatt oda akarok járni, mert rengeteget lehet tőlük tanulni. Ha ők nem lennének, biztos nem is csinálnám. Amikor tavaly jelentkeztem, úgy volt, hogy Székely Gábor, Bodó Viktor és Schilling Árpád fog osztályt indítani. Schilling levált, de most úgy néz ki, jövőre csatlakozni fog. Az ő személyiségük és tehetségük vonzott ebbe az osztályba. Az nyilvánvaló, hogy ha elvégzed, attól még nem leszel rendező. Nem egyenes az út.

FLA5H, 3. rész (2011), rendező: Spáh Dávid

► A te utolsó két éved máshogy alakult, mint az osztálytársaidnak.

RM: Máshogy. Elég gyorsan lemondtak arról, hogy színész vagyok. Kimaradtam előadásokból, természetesen nem az ő hibájukból, hanem egyeztethetetlen lettem. Igazából azzal, hogy az utolsó két évből, amikor gyakorlatra mehettem volna, kimaradtam. Ebben az elvileg legpotensebb időszakban nem részt venni komoly hátrány, de nem esek tőle kétségbe, pláne hogy látom, hogy néha mik a feladatok. Egyébként most forgattam három héten keresztül a Fla5h sorozatot, amit nem lehetett volna egyeztetni, ha színházakban játszom. Persze tapasztalatot ad minden színpadon töltött idő, de huszonhárom évesen nem lehet túl sok nagy szerepet rábízni az emberre. Közben meg van egy olyan a közgondolkodásban, hogy mindent azonnal, gyorsan, mert mi lesz három, négy év múlva. Mi van ha harmincévesen kezdem el ezt a munkát igazából, mert akkor érek be? Soha nem szabad félni meg kétségbeesni, sőt egyáltalán nem szabad, mert akkor jön a lejtő. Nem napokon vagy hónapokon múlnak a dolgok. Ha pici munkát is végzel, de azt tisztességesen, lelkedet beleadva, akkor az élet úgyis igazolni fog. Én borzasztóan türelmetlen alkat vagyok, de meg kell ezt tanulnunk. Nem tudok olyan példát mondani, hogy valaki mindent megtett és nem jutott sehova. Maximum olyat, hogy csak ő gondolta azt, hogy mindent megtett.

► Ezzel egy komplett ország van így.

RM: Meg ezt a sértettséget, ha le tudnánk egy picit vetkőzni. Mindenki folyton megsértődik mindenen, bújják a kritikát, a véleményeket, aztán megsértődnek. De hát ha megnézünk egy filmet öten, akkor öten teljesen más véleményt mondunk róla. Vegyük Lars von Trier Melancholiáját, ami életem egyik legnagyobb moziélménye, miközben Trier viselkedése miatt óriási botrány volt Cannes-ban. Ez volt talán a kilencedik filmje Cannes-ban az Arany Pálmáért, a fotókon meg úgy szerepel, hogy rá van tetoválva a kezére, hogy „fuck”. Az előző filmje, az Antikrisztus bemutatójánál úgy kezdte a sajtótájékoztatót, hogy azt gondolja, hogy a jelenlévők között ő a legjobb rendező. Mindenki támadta, ő meg ezzel a pimasz pofával ült, de mindkettő filmjével „sajnos” azt igazolta, hogy ez valószínűleg így van. El kell tudni választani a kettőt.

Images_10820
Tasnádi Bence és Radnai Márk New Yorkban

Néha azon gondolkodom, hogy el kéne menni innen: nem szeretnék egy süllyedő hajón az lenni, akinek a vizet kell kilapátolnia. Érdekelne, milyen lehet nem a vízen hánykódni, hanem egy kicsit a parton lenni. Más olyan közegben felnőni, ahol az van, hogy este héttől Európa vezető előadásait nézheted meg, és olyan szabad közeget szívhatsz be, ami az egész életedre meghatározó tud lenni. Itthon mindenkitől ugyanazokat a történetet hallom és ugyanazokat a problémákat. Senki nem beszél arról, hogy mit kéne csinálni, csak a problémáról, amit mindenki tud. A másik meg az egzisztenciális kérdés. Azért az ember mégse akar havi 80 ezer forintból élni élete végéig. Ez komoly határokat szab a mi generációnknak, amitől könnyű beszorulni. Nagy fegyver, ha nem hagyják, hogy a saját talpadra állj.

► Ugyanazt játsszuk le, ami már megtörtént. Egyébként meg mostanság abban sincs egyetértés, hogy egyáltalán mit nevezünk színháznak.

RM: Ez a másik dolog. Mindenki arról beszél, hogy saját út. De ahhoz, hogy megtaláljam a magamét, fel kell térképeznem, hogy mi van máshol, hogy megtaláljam, mihez képest mit akarok csinálni. Ebben jócskán érzek hátrányt. A másik lehetőség, hogy másolunk valamit. Szeretnék olyan emberekkel és olyan színházzal találkozni, ami a saját útját járja. Nehéz, hiszen be vagyunk szűkülve. Más érzés, amikor nem kérdés, hogy támogatva vagy abban amit csinálsz. A Trafóban rengeteg külföldi előadás és külföldi alkotó fordul meg, de ki az aki megengedheti, hogy hetente háromszor háromezer forintos jegyár mellett elmenjen megnézni valamit, mert esetleg érdeklődik a más gondolkodású emberek színháza iránt, miközben ő soha az életben nem fog ilyet csinálni? Különböző megkötések és megszorítások miatt. Ebben az ember meghasonlik.

► És közben ahhoz, hogy megéljen, havi huszonötöt kell játszania olyan előadásokban, amik nem szólnak semmiről.

RM: Ady A perc-emberkék után című versében írja: „Most perc-emberkék dáridója tart…” Valahogy ismétli magát a történelem.

Images_10815
Radnai Márk Gothár Péter Hangyatérkép című filmjében

► A Kutyaszorítóbban kapcsán említetted, hogy az emberek beárazzák, hogy ez ilyen vagy olyan oldali. Ettől, amit mondtál, most megint el fognak könyvelni valamilyen oldalinak, pedig nem politizálsz, hanem szakmai dologról beszélsz. Mégis felmérik, hogy ki melyik kutya kölke.

RM: Ez sajnos ma egy természetes folyamat, így tudsz kezelni egy másik embert: beskatulyázod. Ha van egy ember, aki nem felel meg a tendenciáknak, akkor azt mondjuk rá, hogy őrült vagy bolond. Attól, hogy ennek mondjuk, máris mindannyian tudunk róla gondolkodni. Gyorsan soroljuk be valahova, úgy majd lehet kezelni. Schilling is be van téve egy ilyenbe: egy lázadó, aki nem tudja elfogadni, hogy nincsen színháza. Pedig azért ez így elég nagy marhaság. Amikor írta az ÉS-ben a Kultúra eladó című a cikkét, az volt a szakmai reakció, hogy milyen jó időzítésben írta, amikor alig van pénz. Holott nem erről van szó. Mikor írja? Amikor mindenki biztonságban, kényelemben érzi magát? Egyes akciók reakciókat váltanak ki. És mondatokba kötnek bele ahelyett, hogy egy üzenetet dekódolnánk. Keresünk egy mondatot. Kiragadjuk, felnagyítjuk, és azt mondjuk: erről szól a cikk. Nem biztos, hogy mindannyian ugyanazt a mondatot ragadnánk ki.

► A dolgokat egészében nézni – elég veszélyes. Még esetleg következtetésre jut az ember.

RM: Azt azért mindenki érzi a cikkel kapcsolatban, hogy nagyon sok igazság van benne. De mindez nem felháborító, hanem elkeserítő, mert egyáltalán nem ad lehetőséget a párbeszédre, ami nélkül nem lehet együttműködni. Ezért az ember azokat keresi, akikben megvan az igény a párbeszédre. Ezért jó a színház, mert az ember csapatot épít, ahol ez lehetséges. Nem a legjobb embereket kell összegyűjteni, hanem azokat, akik akarják csinálni. A sértettség mellett még a nagyvonalúság hiánya is egy komoly probléma. Megtanulni nagyvonalúnak lenni. Hogy ne állandóan kis bosszúkat álljunk és ármánykodjunk. Ha valaki pozícióba kerül, rögtön bosszút áll az ellenségének gondolt embereken. Most pont egy ilyen korszakban vagyunk, nem tudunk ezen túllépni.

Ezt pláne akkor nem engedheted meg, ha rendezőként dolgozol. Tartotok valahol, de még nem ott, ahol kéne, ilyenkor könnyen elindulnak a provokációk. Az ember beleköt a színészbe, megy a csapkodás, mert nagy a feszültség, ami része minden próbafolyamatnak. A színész, aki a saját testével működik, nagyobb utat jár be, és ahhoz, hogy létrejöhessenek dolgok, ki kell zökkenni valami evidensből. Éppen ezért nem az a baj, amikor egy színész felháborodik vagy hiúsági kérdést csinálva megsértődik. Hanem amikor a rendező teszi ezt. A rendező ezt az egyet nem teheti meg. Talpon kell maradni. Oroszlán nélkül nincs cirkusz. De az meg munka.

► Itt most felmerül a kérdés, hogy hogyan egyeztethető össze benned a színész és a rendező? Volt, hogy utólag láttad az egyik szemével magadat? Reflektálnak egymásra benned?

Images_10818
Radnai Márk az Egy kis Marivó próbáján
RM: Sajnos igen. (nevet) Általában az a baj, hogy színészként nem úgy működöm, ahogy rendezőként elvárom a színészektől. Miközben az elvárásaim magammal szemben megvannak. Színészként az a típus vagyok, hogy amíg nem kapok el valamit a szerepből, addig nem vagyok jól jelen. Most dolgozunk Máté Gáborral – én tíz hónapja nem próbáltam színpadon –, az első próbák úgy voltak minősíthetetlenek, ahogy van. Kikérte magának, amit műveltem, miközben szerintem látta a szememen, hogy ezalatt térképezem a többieket, mint rendező, hogy milyenek. Ilyenkor kell adni két pofont magamnak, hogy itt nem ezt kell csinálnom. Nem akarom azt mondani, hogy színészként nem akarok működni, sőt. Mindenkinek a dolgát kell csinálni, ez a profizmus alapja. Nem jó, amikor egy színész elkezd rendezni, de az se, amikor a rendező beáll, és megmutatja, hogy kéne megcsinálni. Sok színész kezd el hobbiból rendezni, mondván, hogy így én is tudom csinálni. Vagy mert dögre unja magát. Ebből aztán nagy kavalkád lesz. Színészek lesznek rendezők vagy igazgatók, van úgy hogy az egész család az. Nem feltétlenül minőségi dologról van itt szó, hanem egyszerűen nincs tisztában mindenki a saját feladatával, amiből katyvasz lesz.

► És lőn. Sokan arra szoktak hivatkozni ennek kapcsán, hogy mi az író színháza vagyunk, amit nem kell rendezni, csak színpadra állítani és eljátszani, ami a darabban van. Hiszen az író bitang jól megírta.

RM: Ez is egy attitűd. És nagy probléma. Egy műveltebb magyar néző úgy néz előadást, hogy ismeri a darabot, és azzal szemben vannak elvárásai: látni akarja a saját olvasatát. És ha nem az van, akkor kimegy. Kovalik Balázs, amikor Weöres Sándor-verseket csináltunk, azt mondta, hogy „Ki a fenét érdekel, hogy mi az írói szándék? Soha nem fogjuk megtudni”. Nem is kell tudni. Aki olvassa, annak viszont rá kell jönnie, hogy neki miről szól. Például ott van Kubrick Ragyogás című filmje. Stephen King ki volt akadva, hogy mit művelt Kubrick. Ezt nem ő írta, mondta, részletek lettek kiragadva a könyvből. Megrendeztette valaki mással, amire azt mondta, hogy ez igen, ez az, amit ő leírt – a világ legérdektelenebb filmje lett, a kutya nem ismeri, miközben a Ragyogást ma már ciki nem látni. Most dolgozunk egy forgatókönyvön, és állandóan felmerül, hogy mi az a három mondat, amiről szóljon a film. Erre én azt mondom, hogy miért nem lehet azt, hogy van tíz ember, kép, gondolat, ami nem egy egyenest, hanem egy gömböt ad ki. Nem egyenes vonalon működünk, hanem egy rendszerben, hiszen minden történet tart valami felé, aminek kapcsán valami egészet akarsz megfogalmazni, ami rengeteg irányba mehet. Ha elkezdesz másképp gondolkodni, rögtön az van, hogy nem lehet. Lehet, hogy nem lehet, de hagy jöjjünk már rá, hogy nem lehet.

► Ez egy nagyon határozott vélemény. Sokan nem mondják el a véleményüket. Nem érzed, hogy lehet, hogy így nem fogsz felkéréseket kapni színházaktól? Elég ritkaság, ha valaki felvállalja azt, amit gondol, és hajlandó érvelni mellette. Mi inkább ítélkezni szeretünk – vagy elkenni dolgokat. Szóval ezekből nyilván vannak konfliktusaid.

Images_10819
Fotó: Solymosi Attila
Pengeél - Radnai Márk (próbafotó)
RM: Persze, de a konfliktus is jó dolog. Anélkül semmit nem lehet csinálni. Például színházat biztos nem. Minden darab konfliktusokról szól, mi okozza, hol feszülnek egymásnak az energiák. Csak nálunk az a helyzet, hogy az emberek sokszor kimennek a szobából, ha elhagyja egy hangos szó valaki száját. Kevesen mernek bent maradni és vállalni a véleményüket. Pedig egész nemzetek léteznek úgy, hogy folyamatosan üvöltöznek egymással és mégis helyén az eszük. Konfliktusba belemenni egy vállalás, amivel nincs baj, de úgy kell belemenni, hogy olykor azt is be tudd látni, hogy hibáztál. Persze ez a sértettség ellentettje. Egy biztos: mindenki jó színházat akar csinálni, olyat még nem hallottam, hogy valaki direkt rosszat akar csinálni. Ennek kellene egy szakmai vitánál a szemünk előtt lebegni. De ezt valahogy nem akarjuk belátni.

Visszatérve az egyetemhez és a mi neveltetésünkre. Nekünk szerencsénk volt, mert lehetett olykor ellent mondani, vagy érdemben vitatkozni. De sok osztálynak ez nem adatik meg. Arra mindenkit nagyon rá tudnak nevelni, hogy munkamániás legyen – ami nagyon jó, mert megtanulunk dolgozni –, de arra nem, hogy mi az, hogy szabadság – vagy arra, hogyan tudjunk bátran együttműködni. Arról nem beszélve, hogy őrjítő egy fiatal színésznek, hogy hosszú évekig ki sem tehette a lábát az egyetemről, aztán nincs munkája. Például nagyon ritka, amikor a rendező azt választja színésznek, akivel nem jön ki jól, és nem is feltétlenül tartja tehetségesnek, de belemegy, mert az ellentétük nagy erőt fog adni, ami hasznára is lehet az előadásnak. Ezek a találkozások azért maradnak el, mert az igazgató vagy a rendező megijed. Pedig ez a munka elvileg pont ezekről a találkozásokról szólna. Egy előadás létrehozása egy folyamatos kutatás, aminek során az alkotó más gondolkodású emberekkel akar találkozni. Ha nem így van, akkor nincs is értelme csinálni. Ehhez képest van ez az állóvíz, amikor az ember úgy választ, hogy előre borítékolható. Nem is feltétlenül a skatulyáról van szó, hanem arról, hogy tudjuk, hogy mi lesz a menet, mi lesz a végeredménye. Amikor ez kialakul, ezt fel kell tudni ismerni és fel kell tudni állni. Hiszen azért választottuk ezt, hogy elmondjunk valamit. Ha ezt elfelejtjük, nincs értelme.

► Ügy – és nem maga a cél.

RM: Pontosan. Egy találkozóhely. Ahol különböző problémájú emberek meg tudnak fogalmazni valamit magukról, amit a más emberek dekódolnak. Azért jó, mert az életben kevés alkalom nyílik tisztán fogalmazni, de van egy hely, ahol igen.

► Benned mi volt ez a difi, sérülés?

RM: Ha ezt egy mondatban meg tudnám fogalmazni, akkor nem dolgoznék a következő ötven évben… sok minden. Ha körbe akarom járni, akkor onnan indul, hogy tizenkét éves koromtól egy bentlakásos gimibe jártam, a ferencesekhez. Háromszázan voltunk fiúk egy épületben, harmincan laktunk egy hálóban. Olyan környezet volt, ahol csak farkastörvények uralkodtak, például ha nézeteltérés volt, akkor verekedéssel oldottad meg. Olyasmi ez egy kicsit, mint a katonaság: végigélsz valamit nem a bevett módon. Itt nem volt társadalmi kontroll, csak a saját tapasztalataidon keresztül tanulhatod meg a dolgokat; együtt alakítjátok ki a szabályokat, hogy hogyan lehet együttműködni. Ennek köszönhetően lettek közös ügyek is. Folyton azon ügyködtünk, hogy mit kéne csinálni. És mindenkit le tudnak nyomni a padlóra. Van olyan, hogy minden önbizalmadat elveszted, és egyszer csak kicsúszik a talaj alólad. Volt olyan két hónapom, amikor mindenki ellenem fordult. Aztán senkivel sem beszéltem, és elkezdtem keresni, mit csináljak. Filmeket kezdtem nézni, könyveket olvastam. Volt egy kamerám is, majd öt éven keresztül kisfilmeket készítettem. Persze ez nem volt tudatos dolog. Egyszerűen ebben az állapotban erre találtam rá, hogy ez érdekel. Biztos mást csinálnék, ha ez a hat év nem lett volna, vagy nem így lett volna. Ott magadra vagy utalva, nincs szülő, nincs segítség, csak te tudod megtalálni a helyedet és a dolgodat. Egyébként sokan megtalálták magukat, és lett közülünk képzőművész, karnagy, orvos, programozó: mindenki a saját lábán áll, mert nem az érettségi után kellett elkezdenünk felnőni, hanem korán szembesültünk a problémákkal és másokon keresztül magunkkal, mint az, aki rendes iskolába járt.

Images_3349
Félelem és macskajaj a harmadik birodalomban - Radnai Márk, Kovács Gergely, Neudold Júlia
► Hol volt ez az iskola?

RM: Esztergomban. A kollégiumban azt szoktuk meg, hogy mint az állatok a ketrecben vagyunk, csak mi, fiúk. Szóval ez egy kicsit hanyag, de a lényeggel foglalkozó időszak volt. Semmi maszk és öltözködés, csak az van, ahogy viselkedsz és hogy gondolkodsz. És amint konfliktus volt ebből, az gyorsan, abban a pillanatban le lett rendezve. Így közösségben gondolkodni nekem alapvető létezési forma. Ott érzem jól magam, ahol csapat van. Egyedül mindenki hatástalan. A csapat, és a fiatalság ereje zavarba ejtő.

► Ez az a mentalitás, ami az egész magyar színházi közegből nem, hogy hiányzik, hanem gyökeresen van kiirtva. Mindenki ragaszkodik ezekhez az ósdiságokhoz, mint például, hogy ez egy egyéni műfaj – akár a kritika, akár a színészet…

RM: Ez egy félelemből fogalmazott dolog. Olyan, mint amikor a festészetre rámondták, hogy az a valóság ábrázolása. Aztán megjelent a fotó – és baj lett. Rájöttek, hogy ez lehet, hogy egészen mást is tud, létrejött az avantgárd, amivel aztán a fotó nem tudott mit kezdeni.

► Igen, de ma már helyek sincsenek, ahol ilyeneket meg lehetne beszélni, közösen gondolkodni. Erre lenne a színház, de az nem így funkcionál. Te hogy képzeled el a jövőt?

RM: Nem akarok irodalmi lenni, de Szerb Antal Utas és holdvilágának utolsó mondata jut eszembe, hogy „és ha az ember él, még mindig történhet valami”. Hogy pontosan mi lesz, azt nem tudom, de amíg vannak életképes emberek, addig nagy baj nincsen. Felháborodni fontos dolog, csak kell tudni arra reagálni és megoldást találni. Önmagában háborogni eredménytelen. Belül szabadnak kell maradni.

► Ehhez nagyon fel kellene ismerni, hogy a szabadság felelősséggel is jár.

RM: Persze, csak akkor tudod megélni, ha megvannak a korlátai is. Az a kérdés, hogy mik azok a korlátok. Vannak emberek, akik teljesen felásnák ezt a földet, és vannak földbirtokosok, akik azt mondják, hogy ebben még van annyi, hogy még egyszer le lehet aratni. Kicsit öntözzétek, fog ebből még valami kinőni, nem baj, hogy fáradt és gazos. Mint a Cseresznyéskertben: nem azt kéne nézni, hogy mi pusztul el, hanem azt, hogy mi tud megújulni. A változás természetes folyamat és a megújuláshoz elkerülhetetlen lépcsőfok.

► Szóval optimista vagy.

RM: Igen.

► Mire alapozod ezt?

RM: Az adventi időszakra.

Nyulassy Attila / Ugrai István / Zsedényi Balázs


A 2012-ben végzett színészosztály tagjaival az ötödik év során készült interjúk időrendi sorrendben itt olvashatók:

1.: Simon Zoltán: Nincs olyan, hogy kész
2.: Pálos Hanna: A maszk mögött személyesen
3.: Ficza István: Skatulya nélkül, bizalommal
4.: Huzella Júlia: Mindig valami furcsát jelentettem
5.: Tasnádi Bence: Áldozatokat kell hozni
6.: Kovács Gergely: Szeretnék új ügyekbe belekeveredni
7.: Borbély Alexandra: Nem hiszek a sebfelkapargatásban
8.: Tóth Eszter: A szükséges bátorság
9.: Rétfalvi Tamás: Táncolni mezítláb az izzó parázson
10.: Radnai Márk: Oroszlán nélkül nincs cirkusz
11.: Neudold Júlia: Lehet, hogy már munkamánia

>>> Diplomaosztó – Végzett a Máté-osztály

Címkék

Radnai Márk 011 Alkotócsoport Ódry Színpad (Színház- és Filmművészeti Egyetem)

A téma folytatása

Neudold Júlia: Lehet, hogy már munkamánia 2012. június 14., 16:30

Korábbi hírek e témában

Simon Zoltán: Nincs olyan, hogy kész 2011. szeptember 29., 13:15

Pálos Hanna: A maszk mögött személyesen 2011. október 6., 11:30

Ficza István: Skatulya nélkül, bizalommal 2011. október 13., 14:00

Huzella Júlia: Mindig valami furcsát jelentettem 2011. október 20., 11:00

Tasnádi Bence: Áldozatokat kell hozni 2011. október 27., 14:00

Kovács Gergely: Szeretnék új ügyekbe belekeveredni 2011. november 10., 12:30

Borbély Alexandra: Nem hiszek a sebfelkapargatásban 2011. november 17., 12:30

Tóth Eszter: A szükséges bátorság 2011. november 24., 14:30

Rétfalvi Tamás: Táncolni mezítláb az izzó parázson 2011. december 1., 15:00

0 hozzászólás