A pusztulás képei a Requiemben - Utoljára lép fel a távozó tánctagozat Egerben

2011. május 14., 10:30

Ma esti, utolsó előadására készül Barta Dóra társulata az egri Gárdonyi Géza Színházban, mint az intézmény tánctagozata. A társulat hattyúdala a Requiem című produkció lesz.

A Requiemmel búcsúzik a közönségtől Barta Dóra társulata mint a Gárdonyi Géza Színház tánctagozata. Mint ismeretes, a tánctagozat teljes létszámban felmondott a színházban, miután Blaskó Balázs igazgató megfosztotta 2013-ig szóló tagozatvezetői megbízásától Barta Dóra Harangozó-díjas érdemes művészt. Barta jogszabálysértés miatt beperelte az intézményt. Eddig több mint 350 aláírás gyűlt össze azon az elektronikus petíción, amely kiáll a távozó tánctagozat mellett.

Fotó: Dömölky Dániel

Requiem

„Az bánt, hogy ez egy működő konstrukció volt, hogy önfenntartó volt, visszahozta, amit elvitt, bebizonyosodott, hogy működik a támogatási rendszer, és adoptálható lenne máshol is. Miért nem használják ki? Miért nem veszik észre, hogy ez egy jó dolog? Egész életemben tudtam, hogy merre tartok, ez most egy olyan pillanat, hogy nagyon nehéz megfogalmaznom. Most, hogy lenullázódott minden, újra kell kezdeni az egészet. Mindent meg kell tennem, már csak a társulatért is, hogy megtaláljam a módját. Szerencsére azok az emberek, akik most mellettem vannak, azok támogatnak” – nyilatkozta a 7óra7-nek Barta Dóra, miután a társulat tagjai közölték Blaskó Balázzsal, hogy nem kívánnak vele és Topolánszky Tamással, a Barta helyére augusztus 1-jével kinevezett tánctagozat-vezetővel dolgozni.

A tánctagozat tagjai közreműködőként továbbra is láthatók az egri színházban, a Gül baba című daljátékban, amely júniusban még kétszer – 3-án és 4-én – szerepel a Gárdonyi Géza Színház műsorán, sőt információink szerint júliusban a Dobó téren is tervezik bemutatni – szabadtéri változatban – a produkciót.

A Requiem című előadásról

Miközben a tudósok a klímamodelleken vitatkoznak, olvad a sarki jégtakaró, előbb-utóbb megáll a Golf-áramlat és eljön a jégkorszak. Vagy bármi más, de azt tudjuk: nem lesz ennek jó vége. Persze, mi gondunk vele, a mi életünkben nem következik be, de még a fiainkéban sem. És olyan rövid az élet, miért kellene nekünk azzal foglalkozni, mi lesz száz, kétszáz, ezer év múlva. Akkorra már halottak leszünk úgyis. Csakhogy eljövendő kis halálunk mégis valami nagyobb világrend része, minden egyes emberrel együtt hal kicsit az emberi faj. És azért az úszó jégtáblán kétségbeesetten tébláboló jegesmedve képe, vagy az olajjal szennyezett madarak partra vetett hullái láttán néha csak ránk tör valami félelem: félelem magunktól, és attól hogy mégiscsak valami rossz dolgot teszünk a Földdel, magunkkal, gyerekeinkkel, az emberiséggel. Mert nem vagyunk elég önzők: ha azok lennénk, odafigyelnénk az életterünkre, a levegőnkre, a vizünkre. Ez a lényeg: légy önzőbb, ember! Requiem a földért, magunkért: a pusztulás képei, finom kis apokalipszis, melynek nincs, nem lehet története, nincs beteljesedő jóslat, hiszen valójában nem tudjuk, mitől hal majd meg a föld, ha egyáltalán meghal valaha, nem tudjuk, hogyan jön el a vég, ha eljön egyáltalán: csak érzeteink és sejtéseink vannak, ki nem mondható félelmeink, jelek, melyek valamire figyelmeztetnek.