Sardar Tagirovsky: „Olyan világ következik, ahol össze fognak olvadni a különböző kultúrák, még akkor is, ha határokat húzunk.” 

Sardar Tagirovsky két rendezése is indul a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának versenyprogramjában. A fiatal rendezővel ezekről, az erdélyi és a magyar színház különbségéről, a nagy mesterek mindenkori aktualitásáról és a színészek tréningezhetőségéről beszélgettünk.

A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának idei versenyprogramjában két rendezésed is szerepel: Az esetet a Nagyváradi Szigligeti Színház, az Úrhatnám polgárt pedig a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatával készítetted. Az eset egy kortárs magyar szerző, Szíjártó Tímea-Aletta írása. Mit kell tudni a belőle készült előadásról?

Az előadás eredetileg egy pályázat nyerteseként debütált Nagyváradon, aztán hamarosan vittük Udvarhelyre is, illetve nem olyan régen Debrecenben adták elő a színészek a Deszka Fesztiválon. Minden fellépés más és más, mivel az adott térséghez és emberekhez szólnak a félig megszerkesztett improvizációk, ezért mindenhol mást jelent az előadás. A színházi szakmai embereket megosztja, nem hagyja hidegen: volt olyan, hogy üzenetet írt valaki, mennyire ideges lett és felzaklatta az előadás, vagyis nem tudta elviselni mint színházat. Volt olyan, akit napokkal később kezdett megérinteni, amíg megért benne. Egy-két embert kibillent a komfortzónából, ami azt hiszem, jó jel a mai felpörgetett világban, ahol egy adott ritmuson túl nem merünk a színházban kockáztatni. Ezt a ritmust teljesen felborítja Az eset. A nem színházi embereket mélyen megérinti, mivel nincsenek „megnevelve”. Mivel róluk szólnak az adott helyzetek, az emberi körülmények. Mint alkotóknak nem csupán az a feladatunk, hogy kompromisszumot kötve feladjuk a kockáztatást. Engem nagyon érdekel az idővel való operálás. Kíváncsi vagyok az egyéni és a kollektív határainkra. És ez sokszor szembe megy a popularitással és az emészthetőséggel. Az esetnek nehéz dolga lesz Kisvárdán, mivel kevesen tudnak beülni rá, és azok is többnyire a szakmához tartoznak.

Az eset - Nagyváradi Szigligeti Színház (fotó: erdelyiriport.ro)

A másik rendezésed Molière Úrhatnám polgárja. Honnan jött az előadás ötlete, és mit üzen szerinted a mának Molière műve?

Első sepsiszentgyörgyi munkám, a Meggyeskert után kért fel a színház igazgatója, Bocsárdi László, hogy rendezzek egy szilveszteri előadást a színház számára. Bocsárdi azt javasolta, nézzem át, mi az, amit a Molière-ek közül nem játszottak az utóbbi időben, de a végső döntést rám bízta. Végül az Úrhatnám polgárra esett a választásom, mivel a nagyravágyást, a tetszésvágyást dolgozza fel, ami nekem is személyes problémám. Azt próbálom megérteni magamban, hogy hol van az a határ, amikor tetszeni akarok a közönségnek (vagy akár az interjúban az éppen olvasó alanynak), és mikor kezdődik a témában való elmélyedés. Ez egy olyan darab, ahol a kettő egyet jelent: elmélyedsz abban, hogy tetszeni akarsz.

A darab főszereplőjében, Jourdain úrban a túlzott, felfokozott tetszésvágy egyenlő az önundorral: én erre a két pólusra építettem fel az előadást, illetve arra, hogy Pálffy Tibor színészi tetszésvágyának a lehetséges tragédiáját próbáltuk tetten érni, azt, hogy egy nagy kaliberű színésznek hol van a „határa”. Mennyire kell szórakoztatni a közönséget? Hol van az a pont, amikor elárulja magát egy csodálatos színész ebben a kietlen szórakoztatásban? Ebben az előadásban, azt hiszem, eggyé válik a tragédia és a komikum. Még akkor is, ha az első részben hiányzik a tragikus erő. Ez a hiány szüli észrevétlenül a tragédiát, de ehhez feláldozzuk a „pillanatnyi tetszést”, hogy elkezdjen működni ez a kegyetlen gépezet. Ez Molière szempontjából is kiváló szerkesztés, dramaturgia. Az előadásban megidézett álomszerűséget akartuk vizuálisan megteremteni, és egy barokkszerű feszített szerkezetbe olvasztani a jelen időt, hiszen az ő koruk egyik legfőbb eleme a festészet. Mi hasonlítunk rájuk, mi az önarckép fényképek korát éljük, szelfizünk, ők is azt tették a maguk módján. Kitartóbban pózoltak a végeredményért. Tehát az ő jelenidejük a festménybeli rögzítés, vagyis a giccs, ezt a giccset nem szerencsés csupán kigúnyolni. Szerintem az Úrhatnám polgár egy kiváló, izgalmas mű, amelynek mélyén ott lakozik Molière, az ő saját kérdéseivel, problémáival és nem utolsó sorban a Napkirály kedvenc műve volt.

            Úrhatnám polgár (fotó: Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház)

Mennyire aktuális ma számunkra Molière?

A nagy szerzők, mint Szophoklész, Shakespeare, Csehov művei különösebb aktualizálás nélkül is kapcsolatba kerülnek velünk. Olyan ez, mint egyfajta időutazás, legalábbis ez az ember érzése, amikor elkezd egy nagy szerző művével foglalkozni. Úgy érzed, leszáll közétek, és megkérdezheted tőle: „merre menjek, mester?”, ő pedig megmutatja az utat. Így egyszerre mész az ősi felé és maradsz személyes, ami kissé paradoxnak tűnik, mert ma már nagyon nehezen tudjuk elképzelni, hogyan lehet úgy is személyes valami, hogy kommunikál az ősökkel. Ma már csak az lehet személyes, ami a mi problémáinkkal foglalkozik, de ez valójában csak a mi egónk fennhéjázása.

Másodszor dolgoztál a sepsiszentgyörgyiekkel. Milyen volt a velük való munka?

Szerintem az egyik legkiválóbb magyar társulat a szentgyörgyi. Nagyon bátran fejest tudnak ugrani mindenbe. Ez fontos nekem és inspirál engem. Szeretem azt a közeget, amit teremtenek: nagyon emberiek, nagyon egyszerűek tudnak maradni, soha nem érezni rajtuk a rossz értelemben vett színészt. Ahogy Sepsiszentgyörgy mint város is közel áll hozzám a maga természetességével.

Hogyan látod, miben különbözik a magyarországi és az erdélyi magyar színház?

A román színházban erős a zsigeri, energikus hatás ennek minden előnyével és hátrányával együtt. A magyar színházban fontos a lélektani elemzés, szintén ennek előnyeivel és hátrányaival. Én azt szeretem az erdélyi magyaroknál, hogy a kettőből szélhámos módon tudnak „lopkodni”, és ez inspiráló számomra is. Másrészt az erdélyi környezetben az emberek közel állnak a természethez, ott vannak azok az óriási hegyek, ami kicsit más viszonyulást teremt a világhoz. Magyarországra ezzel szemben az alföldi táj jellemző, ahol nagy teret tudott nyerni a realizmus.

(Sardar Tagirovsky)

A nézők hozzáállása is más?

Igen, itthon sok olyan lépést és a kellő lépéseket kell megtenni ahhoz, hogy az emberek bevonódjanak a színházba, hogy bekerüljenek az előadásba. Ez nagy munka, és sokat kísérletezem vele, amikor Magyarországon dolgozom. Romániában viszont nem kell ezeket az udvariassági köröket megtenni, mert ott azt mondják: „na, mutasd már, mit tudsz!”. Magyarországon a néző is sokkal visszafogottabb, és kialakult egy erőteljes minősítés a részéről, ezért el kell érni, hogy hasson rá az adott előadás, látszólag önreflektívebb módon. Persze itt most általánosítok, nem törvényszerű az, ami történik egy emberrel.

És te, aki mind a két országban dolgozol, hogyan tudod ezeket összeegyeztetni?

Sokat kísérletezek azzal, hogy minél több nemzetet megpróbáljak közel hozni egymáshoz érzelmileg. Úgy éreztem, hogy az utóbbi időben, mind a Meggyeskertben, mind az Úrhatnám polgárban megtaláltam azt a dolgot, ami Magyarországon is tud működni és kint is. Igyekszem afelé nyitni, hogy az emberek „általánosabb” módon, minél több helyen be tudják fogadni az előadásaimat, és bele tudjanak kerülni, amennyire ez csak lehetséges. Ezt már csak azért is fontosnak tartom, mert úgy látom, olyan világ következik, ahol össze fognak olvadni a különböző kultúrák, még akkor is, ha határokat húzunk. A Tháliában állvataps fogadta az Úrhatnám polgárt, Sepsiszentgyörgyön nem volt ennyire harsány a siker, Kisvárdán pedig nem a legjobb a tér ennek az előadásnak, jelentősen kell majd dolgoznunk rajta, hogy ne veszítsük el a nézőket. Sokat számít a tér és az, hogy olyanok nézik meg, akiknek szükségük lehet rá valami miatt. Nem mindenkinek van szüksége az előadásaimra.

                    Meggyeskert (fotó: Barabás Zsolt)

Következő munkád szintén a sepsiszentgyörgyiekkel lesz, méghozzá a színház névadójának, Tamási Áron halálának ötvenedik évfordulójára készülsz a Zongota című előadással, amelynek Gyulán lesz a bemutatója július elején.

Bocsárdi László keresett meg, van-e kedvem a jubileum kapcsán készíteni Tamásiról egy előadást, miközben kérdezték Gyuláról is, hogy csinálnék-e ott valamit. Én a kettőt összehoztam, így a Gyulai Várszínházzal közösen hozzuk tető alá az előadást Tamási Áron Zöld ág című regénye alapján. Azt hiszem, Bocsárdi részben azért kért fel, mert nagyon érdekelte, hogy én, aki egy másik kultúrából jövök, orosz-tatár-bolgár földről, milyen fajta azonosságot tudok találni Tamásival, hogyan tudok kapcsolódni erre a témára. Ami engem nagyon érdekel benne, az az anyaföld (nem nemzeti értelemben) motívuma, egy hely, ahová folyamatosan visszavágyunk, a gyerekkor helye. Amikor megyek az utcán, azt érzem néha, hogy úgy beletörném magam a betonba és beásnám magam, meglelni ezt az anyaföldet. A nagy szerzők nem hagyták figyelmen kívül a természet létezését. A természet mintáira szabták a műveiket. Tudták például, mi az az aranymetszés. Ezek a szabályok izgalmasak, mert kódok. Tamásinál is megfogott a természethez és a meséhez való viszonya: a nyersesség, a természet és a mesevilág furcsa ötvözete. Tamási szellemét szeretném felidézni, miközben megpróbálom majd megérteni a saját létezésemet, hogy nekem mi az, ami hiányzik, amitől én elszakadtam gyerekkoromban. Hihetetlen érzés, amikor a szentgyörgyi társulattal van lehetőség erdőben tréningezni, felbecsülhetetlen dolgok történnek, tanítanak az emberek, a fák, az állatok, a lények, az erdő szellemei… naivnak kell maradnunk, hogy ne veszítsük el a látást, a képzelőerőt.

Azt mondtad, nem akartál konkrét drámát feldolgozni Tamásitól. Előző rendezésedet, a 6-ot Csehov A 6-os számú kórterem című novellájából készítetted. Jobban szereted, ha szabadon bánhatsz egy alapanyaggal, mint ha egy úgynevezett kész drámát kell színpadra állítanod?

Igen, jobban szeretem azt, amikor a dolgok előbb megszületnek, és később leírják őket, mint amikor van egy dráma, amit meg kell csinálnom. Kivéve ha egy fantasztikus szerző művéről van szó, mert ezek a szerzők odafigyelnek minden apró mozzanatra, amelyet aztán rendezőként kibonthatok. Ezek a nagy szerzők egymástól is tanulnak, és nem szégyellnek egy másik nagytól tanulni: Csehov nem lett volna ugyanaz Shakespeare nélkül, Shakespeare a görögök nélkül. A drámairodalomban vannak archetípusok, amelyek tovább vándorolnak: Oresztész, Rómeó és Trepljov; Elektra, Júlia és Nyina. Azt szeretem a nagy mesterekben, hogy egymástól veszik át az energiákat, miközben mi meg sokszor azt hisszük, mi találunk fel valamit, és mintha nem akarnánk észrevenni, hogy előttünk is éltek emberek, és utánunk is fognak. Itt most nem színházi eszközökre és tradíciókra gondolok, hanem sejtésekre. Arra, hogy megsejtjük azt, hogy kapcsolatban vagyunk egymással tértől és időtől függetlenül. Antennák vagyunk és képesek lehetünk olvasni a sorok között, képesek lehetünk látni a világ összefüggéseit, hogy nem csak jó és rossz van, amihez ragaszkodni illik, hanem mindennek van fénye és árnyéka, még a legkegyetlenebb tettnek is.

6 - Varga József, Bánsági Ildikó, Horváth Lajos Ottó, Lukács András (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Rólad köztudott, hogy szereted tréningezni a színészeket. Milyen tapasztalatokat szerzel ezáltal?

Tanulok az emberekről és rajtuk keresztül magamról. Tréning alatt sokszor szokás azt érteni, hogy valamiféle alternatív dolgot csinálunk és izzadva mozgunk egy steril térben. Ez mind igaz, de ez csak a jéghegy csúcsa. Mindenhol más célja van a tréningnek. Egy kőszínházban mindig van bennem izgalom, hogy most mit fognak szólni, ha azt mondom nekik, nézzék egymás tekintetét negyedórán keresztül, és keressenek valamit a másikban, ami a gyermeki léthez kapcsolódik. Mi történik ilyenkor? A két ember egymásra csatlakozik és kialakul közöttük egy olyan emberi viszony, amit a hétköznapi helyzetben valószínűleg furcsállnának, hiszen sokszor egymás szemébe se tudunk nézni. A színház erre lehetőséget ad, mint ahogy arra is, hogy figyeljük a légzésünket és a bennünk zajló emberi folyamatokat, az érzéseket, a játszmákat, az egónkat. Lehetőségünk van elengedni a minősítéseket és megfogalmazni valamit, amit nem tudunk megfogni. Mindig akkor nyílik ki egy új kapu, amikor valaki meglép magában valamit, amit addig nem mert. Néha a legrejtőzködőbb színészek tudnak a legjobban meglepni.

            Úrhatnám polgár (fotó: Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház)

És egy sikeres tréning mit indít el a színészben?

Fanatizmust és érdeklődést a szerep, a darab, a színház iránt. Bátrabb keresést és erősebb figyelmet, biztonságot és önbecsülést, lelkesedést és macskákra jellemző kíváncsiságot, a szerető anyára jellemző odaadó létezést és játszma nélküli játékot. Tehát folyamatosan tanuljuk magunkat mindig egy új téma vagy szerző kapcsán, újra fogalmazzuk a létezésünket akkor, amikor a másik szemébe nézünk…

A kőszínházaknak újabb és újabb bemutatókkal kell előjönniük, gyorsan le kell zajlania egy próbafolyamatnak: ebben a környezetben nehéz egy éven keresztül csak egy előadással foglalkozni. Te magad is kőszínházakban rendezel főleg.

Kőszínházakban rendezek, de ezek a kőszínházak nagyon különböznek. Mindenhol emberek vannak, nagyra nőtt gyerekek státuszokkal vagy státuszok nélkül. Sok jó képességű ember van és mindenki annyira más. Gyakran nem értem, hogy egy jó színész miért hiszi azt, hogy a színészet védjegy. A játék lehetősége minden gyermeké, a színész felelőssége abban áll, hogy felébressze bennünk, nézőkben a szunnyadó gyermeket. A színész felelőssége, hogy inspirálódjon és inspiráljon, hiszen a színész jó esetben mágus és közvetítő, a láthatatlan tartomány megingathatatlan, bolond képviselője. A kőszínházakban sokszor nehéz, főleg a színészeknek, mert valóban kevés idő van elmélyülni és alkotni. Egy új próba esetében mindig érdemes felismernünk, hogy mi közünk van egymáshoz és mi értelme lehet az alkotóemberek találkozásának. Mert annyi nem elég, hogy jó előadást kell gyártani, és az sem elég, ha elfogadjuk a helyzetet, hogy xy igazgató meghívására jöttem „megrendelésre” csinálni valamit. Olykor történik olyan, hogy egy színész nehezen viseli el az én közeledésemet a színházhoz vagy hozzá, furcsának lát vagy olykor bizonytalannak, de nekem bíznom kell valamiben, amit nem ismerek teljesen, bíznom kell a bizonytalanságban, ami egy adott helyzet döntése előtt felmerülhet.

Sardar Tagirovsky (fotó: Nemzeti Színház)

Végül, milyen munkáid lesznek a következő évadban?

Sok egyeztetésre és pontosításra van még szükség, s a felsorolt felkérések között akadhat olyan, ami átcsúszik a következő utáni évadra. A Nagyváradi Szigligeti Színház társulatának Liliput bábtagozatában egy időutazásról szóló nonverbális előadást készítek, majd ugyanennek a színháznak a prózai társulatával fogok újra dolgozni valamikor, Novák Eszter invitálására. A Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban valószínűleg Molière-t rendezek, Budapesten pedig a Maladype társulattal lesz egy munkám. Színészként is kaptam egy felkérést: Milánóban Raszputyin szerepét fogom alakítani. Tervezés alatt van egy munka Debrecenben, egy másik a Nemzeti Színházban, és ha minden jól alakul, akkor elutazok rendezni Oroszországba, Kazanyba, a szülővárosomba. Számomra több fontos emberrel elkezdjük a hivatalos munkák között teljesen ingyen létrehozni Shakespeare-től a Szentivánéji álmot és erre szakaszosan, nehezen tervezve, több mint egy évig fogunk felkészülni. Néhány szerepre pedig folyamatosan keresem a jelentkezőket a következő évad tréningjei alatt. A jövőben azon leszek, hogy elkezdjem megalapítani a (nemzetközi) társulatot. A lényem egyik része elvonulna egy társulattal, a másik része vándorolna a különböző csapatok között.