Az utolsó napon sajnáltuk a Don Quijote felemásra sikeredett szakmai beszélgetését, és örültünk, hogy lehet konstruktívan vitatkozni a díjazottakról.

A POSZT utolsó napjára is maradt két szakmai beszélgetés, bár az érdeklődők száma a korábbiakhoz képest jelentős mértékben csökkent. Ez azonban nem befolyásolta a sepsiszentgyörgyi Vízkeresztről szóló színvonalas diskurzust, melynek nagy része abból állt, hogy Bocsárdi László rendező – nem rossz értelemben vett – tanári stílusban beszélt az Erzsébet-korabeli angol színházakról, a Shakespeare-darabok szerkezetéről és saját elképzeléseiről. Inkább irányított kérdésekkel segített előadás volt ez, mint valódi szakmai beszélgetés, ám ettől nem lett kevésbé értékes óra.

Don Quijote - Trill Zsolt, Reviczky Gábor (fotó: Eöry Szabó Zsolt)

A Don Quijote beszélgetése sem a kis létszámú megjelent közönség miatt lett problémás – az nagyobb baj volt, hogy sem a külföldön lévő Vidnyánszky Attila, sem az előadás főbb szereplői nem tudtak jelen lenni. Verebes Ernő dramaturg, Szarvas József, Nagy Mari és Bakos-Kiss Gábor ugyan helyt álltak, de így sem a rendezői koncepcióról (vagy ebben az esetben inkább vízióról), sem a főbb karakterekről nem esett, nem eshetett szó. Pedig egy egyébként is nehezen emészthető előadásról beszélünk – érdekes és érdemes lett volna valóban átrágni.

Az utolsó napon az egyedüli délutáni/esti program már csak az ünnepélyes díjkiosztó gála volt, így legalább mi is végig tudtuk nézni a magyar-izlandi mérkőzést, először lelkes, majd dühös, később számolgató, azután hangosan ünneplő hangulatban. A hármas sípszó után körülbelül negyvenöt perccel kezdődött is a gála, ahol a díjak közötti fellépők a Pécsi Balett, Farkas Gábor Gábriel, Almási Éva és Balázsovits Edit voltak. A műsorvezető-szerepet pedig Szente Vajk töltötte be, aki így végre olyat csinált, amihez igazán ért, azaz focimeccset szakértett énekelt, jópofáskodott és konferált. Tette ezt kicsit Golden Globe-os utóérzéssel a színpad előtti asztalok miatt, és bár stílusa meg sem közelítette a pofátlan humoráról emlékezetes Ricky Gervais-t, némi önirónia neki is jutott, amikor arról énekelt, hogy a válogatók nem néznek musicaleket.

Szente Vajk a díjátadó gálán (fotó: POSZT)

A gála ritmusát több tényező is megtörte. Egyrészt a színészzsűri által kiosztott díjak nem voltak kéznél (mármint a maguk fizikai valójában), így, miközben Hegedűs D. Géza próbálta menteni a helyzetet, a két díjazott az elismerése nélkül távozott a színpadról (gondolom, később azért kerítettek nekik valahonnan egyet-egyet). Másrészt pedig Szente Vajk minden adandó alkalommal kiemelte, hogy mennyire idevaló az összes versenyelőadás, színész, alkotó, olyan sokszor, hogy a végére már azok is erősen elbizonytalanodtak, akik egyébként elégedettek voltak a válogatással – vagy legalábbis a nagyobb részével…

A gálával és az azt követő fogadással véget ért a POSZT, melyről a következő hónapokban még sok szó lesz, mind az idei hibákról, mind a fesztivál jövőjéről. Úgyhogy most inkább csak a szakmai zsűri döntését érdemes patikamérlegre tenni – és tényleg érdemes, mégpedig azért, mert néhány korábbi POSZT-tal ellentétben ezúttal nem arról van szó, hogy égbekiáltóan szakmaiatlan (vagy épp a szakmai szempontokat figyelmen kívül hagyó) döntéseken rugózunk mindenféle publicisztikákban. Az idei végeredmény teljesen elfogadható és korrekt, a 7óra7-nek legfeljebb annyi dolga maradt, hogy megemlékezzen néhány olyan művészről, aki éppúgy megérdemelte volna az elismerést, mint azok, akik megkapták.

Zsótér Sándor a díjátadó gálán (fotó: POSZT)

Ezt az Istenítélettel kezdjük – és nem azért, mert óriási rajongói vagyunk az előadásnak, hanem mert bár a zsűri úgy döntött, hogy a felújított előadást nem díjazza (ez valahol érthető és jogos). A felújítás ténye elsősorban a színészek munkájának értékéből semmit sem von le. Stohl András, élete talán legnagyobb alakítását nyújtva maradéktalanul megérdemelte volna a legjobb férfi főszereplő díját, a Fesztbaum/Hevér/Hegedűs D. hármas bármelyike a legjobb férfi mellékszereplőét, Péter Kata pedig a legjobb női mellékszereplőét.

Díj nélkül maradt az Örkény A Bernhardi-ügye, mely bár egyes vélemények szerint még csak nem is a színház legerősebb előadása volt a válogatási időszakban (szerintem speciel az volt), ha mást nem is, a legjobb dramaturgnak járó elismerést, illetve Gálffi László révén legjobb férfi mellékszereplői díjat megérdemelt volna (nagy tülekedés van azért a díjért). A zsűri nem osztott ki legjobb zenei elismerést, számunkra érthetetlen okokból (és indoklás nélkül), pedig a Liliomfi és a Vízkereszt zenei világa kiemelhető lett volna egy ilyen díjjal.

A Liliomfi teátristái (fotó: Borovi Dániel)

Végezetül szeretnénk néhány szót ejteni a legjobb előadás díjáról is: előzetesen úgy gondoltam, hogy ez az elismerés Az Olaszliszkainak járna ki leginkább, amely nem csak színházi előadásként kiváló, de olyan fontos és kibeszéletlen társadalmi témáról szól, amelyre érdemes lehetett volna egy ilyen elismeréssel is felhívni a figyelmet. (Az idei Oscar-díj analógiájára, ahol a legjobb film díját az a Spotlight kapta, amely nem feltétlenül a legjobb film, de biztos, hogy a jelöltek közül a legfontosabb.)

Mindezek azonban nem jelentik azt, hogy véleményünk szerint a tényleges díjazottak ne érdemelnék meg az elismerést. A Macska a forró bádogtetőn kiváló előadás, abszolút díjazásra méltó a Tartuffe, A te országod, a Lear király és a Liliomfi fiatal teátrista csapata is (amely végül a különdíj mellett a legjobb 30 év alatti színész és színésznő összevont díját is megkapta), Trokán Nórának, Danis Líviának és Csombor Teréznek pedig kifejezetten örültünk. Így a hibák és minden más ellenére egyáltalán nem rossz szájízzel hagytuk el Pécset ma reggel.

Kapcsolódó

Első nap - Amit elhiszünk és amit nem
Második nap - Amire emlékezni fogunk és amire nem
Harmadik nap - Egy nyári nap egy jópofa S.Ö.R.-rel
Negyedik nap - Gyerekcipő, felnőttcipő
Ötödik nap - A szakmai beszélgetéstől a happy endingig
Hatodik nap - Játék és valóság
Hetedik nap - Mozdulatok és mozdulatlanságok
Nyolcadik nap - Ítéletek
Kilencedik nap - Célegyenes