A Közép-Európa Táncszínház szólótánc-sorozatának Lépcső című bemutatója kapcsán beszélgettünk Hargitai Mariann táncművésszel és Réti Anna koreográfussal.

Az eddig elkészült négy koreográfia a VII. Monotánc Fesztiválon lesz látható együtt, május 11-én a Bethlen Téri Színházban.

Miért Mariannt választottad?

Réti Anna: Mert korábban már dolgoztunk együtt.

Hargitai Mariann: Az engem is érdekelne, hogy mindenképpen lányt választottál volna ehhez a koncepcióhoz? Akkor is, ha mi nem ismerjük egymást?

R. A.: Ez miattad lett ennyire nőies, de férfikarakterrel is meg lehetett volna csinálni. Persze, akkor teljesen más lett volna.

Lépcső - Hargitai Mariann (fotó: Kenyeres Csilla)

Anna, a választásod mintha óvatosságot tükrözne. Alapvetően is óvatos alkotó vagy?

R.A.: Nálam együtt dolgozni valakivel, az egy bizalmi viszony, ami éppen csak eggyel van kijjebb, mint együtt lakni. Engem az érdekel egy közös munkában, amikor két ember bensőséges dolgokat is megoszt egymással.

Mióta foglalkoztat és honnan jött számodra az előadásbeli monománia témája?

R.A.: Korábban nagyon megérintett egy Beckett monológ, az Altatódal. A Vis-a-vis című darabomban ez elő is került, és azóta hordozom magamban ennek a hangulatát. Ahogy olyan dolgok is azóta foglalkoztatnak, mint a szöveg, a szöveg zeneisége, a mozdulat és az ismétlés.

A rövid, alig egy hónapos próbaidő hogyan hatott rátok?

H.M.: Féltem, hogy nem fogunk elkészülni. De én alapvetően is egy stresszes művészalkat vagyok, sokat idegeskedem a próbafolyamatok során. Ez azt hiszem, a maximalizmusommal is összefügg. Nálam mindennek a helyén kell lennie ahhoz, hogy megnyugodjak. A magánéletemben azonban alapvetően nem jellemez az a fajta zaklatottság, amit az előadásban látni lehet rajtam.

A februári munkabemutató után hogy éreztétek, lesz még tennivalótok az előadással?

H.M.: Szerintem már akkor elkészültünk, de persze mindig van mit csiszolni rajta.

(Hargitai Mariann portréját Bege Nóra készítette.)

R.A.: Alapvetően készen volt. Ettől függetlenül a május 11-i előadásig bizonyosan önmagától is érik, egyszerűen azért, mert egy ideig nem foglalkoztunk vele. A bemutató előtt, egy új próbaidőszakban pedig visszatértünk rá.

Milyen élményeket visztek magatokkal ebből a közös munkából?

H.M.: Előadóként nagyon nehéz feladat volt ez nekem, és jó, hogy közben Anna volt mellettem, aki mindig helyre rakott, és amikor feszültebb voltam, meg tudott nyugtatni.

R.A.: Nekem az volt a leginkább értékes, hogy egy felszínes ismeretségből négy hét alatt hogyan jutottunk el oda, hogy mondok két szót, és Mariann pontosan tudja, mire gondolok. És mindez egy nagyon kiélezett helyzetben történt, mivel az ő feladata szokatlanul nehéz ebben az előadásban: mozog, beszél és közben van egy egzakt koreográfia, aminél, ha valamit egy kicsit is másként csinál, azonnal borul a rendszer, és neki bármelyik pillanatban erre a borulásra is nyitottnak kell lennie. Elég, ha kidurran vagy elszáll egy lufi, vagy ha összegabalyodik két zsinór. 

Azok számára, akik sem nem alkotók, sem nem előadók, meséljétek el, hogyan lesz egy kortárs táncelőadás abból, hogy Réti Annát foglalkoztatja a monománia és az ezzel összefüggő bezártság?

R.A.: Na jó. (mosolyog) Első lépés, hogy leültem Halasi Zoltánnal, és egy közös alkotófolyamatban abból a bizonyos érzésből, gondolatból létrejött egy szöveg. Ekkor még semmit sem tudtam arról, hogy milyen hosszú lesz az előadás, és hogyan fog kinézni. A következő fontos lépés a tér és a felhasznált eszközök megtalálása volt, a 30 darab héliumos lufi, amelyek mindenkinek mást jelenthetnek: Mariann kertjét, a barátait az időben, simán csak lerögzített lufikat vagy bármi mást.

Honnan jött a lufik ötlete?

R.A.: Amikor egyszer vettem a kisfiamnak egy héliumos lufit, és az néhány nap után annyit eresztett, hogyha elengedtük, már nem repült fel a plafonra, hanem vállmagasságban lebegve vándorolt a lakásban. A lelógó madzaggal, a billegő mozgásával teljesen olyan volt, mint egy ember. Arra gondoltam, hogy nézzük meg, mi van, ha sok ilyen lufit egy rendszerben helyezünk el. Kipróbáltuk Mariannal és működött.

(Réti Anna portréja Sofie A. Klougart munkája.)

H.M.: Első héten a szövegre és a lufikkal improvizáltam, és ezeket Anna videóra rögzítette. Ebből kezdtük el a szerkesztést.

R.A.: Kiválasztottam azokat a rövidebb-hosszabb részeket, mozdulatsorokat, amikről azt éreztem, hogy jelentést hordoznak, és amik annak ellenére, hogy Mariann mozdulatai, egy kicsit eltérnek attól, ami tőle a megszokott. Ezeket kellett neki megtanulnia.

H.M.: Nem is gondolná az ember, hogy mennyire nehéz a saját, elengedett mozgásunkat rögzíteni.

R.A.: Ezekből a mozdulatokból állt össze egy fix szerkezet, amire aztán rájött a szöveg, és mindezt beletettük a térbe.

H.M.: Ráadásul minden próbánk azzal kezdődött, hogy egy-másfél órán keresztül húsz-harminc lufit le kellett rögzítenünk a térben, meghatározott módon.

R.A.: Ezután azt kellett kidolgoznunk, hogy milyen lendülettel és milyen indíttatással történjen az, ahogyan ő felszedegeti a lufikat. Ez volt az „azt gondolta a költő” stádiuma. (nevet)

És te, Mariann hogyan fogadtad mindezt?

H.M.: Nagyon tetszett a szöveg, meg is tanultam, viszont amikor azt hittem, hogy tudom, mihelyst mozgás közben kellett mondanom, rájöttem, hogy mégsem tudom. Volt egy pont, amikor azt gondoltam, hogy nem fog menni. Amikor végül ez mégis sikerült, mindig jött egy újabb dolog, amiről megint csak azt gondoltam, hogy nem fogom tudni megcsinálni. Aztán végül mégis megcsináltuk.

Lépcső - Hargitai Mariann (fotó: Kenyeres Csilla)

Az elején tehát foglalkoztatott titeket valami. Most mi van ezzel a valamivel? Hová jutottatok el a munka során?

R.A.: Nem valami konkrét dologból indultam ki, hanem gondolatokból és érzésekből. Ezzel ugyanígy biztosan nem foglalkozom már, de nem merítettem ki a témát. 

H.M.: Én nem gondolok mást erről a dologról, mint amit akkor gondoltam, amikor elkezdtünk vele foglalkozni. Nem lett megoldás, sem feloldás, sem megfejtés, de ez nem is volt szándékunk. Egy helyzetet akartunk megmutatni több képen keresztül.  

Mariann személyisége mennyire látszik ki ebből az előadásból?

R.A.: Olyan témát keresek mindig, ami nekem fontos, de mások is tudnak hozzá kapcsolódni, a nézők és az előadók egyaránt. Most is egy érzést, egy hangulatot, egy állapotot hoztam, amihez Mariann jól tudott csatlakozni.  

H.M.: Ez egy reális kép rólam, ráadásul én alakítottam az előadás mozgásvilágát is. Attól, hogy nem az én életemről szól, még százszázalékosan benne vagyok.

Kapcsolódó

Beszélgetés az alkotókkal a K-Arcokról és a Mind1 című szólóelőadásról
Beszélgetés az alkotókkal az Uraim című szólóelőadásról
Beszélgetés az alkotókkal a Metamorfózis című előadásról