„Szeretném a határaimat tologatni. Megismerni saját magam, hogy mennyi mindenre vagyok képes.”

Hagyományainkhoz híven idén is bemutatjuk a Színház- és Filmművészeti Egyetem prózai színész szakán végző hallgatókat. A Bagossy László, Pelsőczy Réka és Rába Roland osztályával készített interjúink keddenként jelennek meg. Legutóbb Novkov Máté került sorra, aki nagy lendülettel mesélt sokféle szerencséjéről. Például arról, hogy felvették az Örkény Színház társulatába.

Amikor legutóbb próbáltunk időpontot egyeztetni az interjúra, éppen Debrecenben voltál. Valamilyen színházi munka miatt?

Családi kötődés miatt, én debreceni vagyok. Pécsen születtem '91-ben, ott ismerkedtek meg a szüleim. Apukám, Novkov Zivojin balett koreográfus, vele már 24 éve nem élünk együtt. Egyébként egy éve kerestem meg őt újra Újvidéken, ő ugyanis szerb. Anyukám, Oláh Zsuzsa pedig Pécsen volt színésznő. Ő is ide járt a Színműre, és ráadásul kiderült, hogy ugyanabban a szobában laktunk, talán ugyanabban az ágyban is aludtunk. Pécs után ő Debrecenbe került, ott is dolgozik már 23 éve. Nekem az a nyaralás év közben, hogyha egy kicsit lekukkantok Debrecenbe. Amikor az ember elkerül otthonról, akkor elkezd egy idő után hiányozni az otthoni élete. Be van zárva az itteni rendszerbe, amiben tanulunk. Csak a Vas utca-Rákóczi utca L-alakban ismertük a várost az első két évben, így kialakult a vágy, hogy havonta egyszer hazautazzak pár napra. Ilyenkor megnézem, bepótolom az ottani előadásokat, anyukámmal és a barátaimmal vagyok.

Novkov Máté (fotó: Éder Vera / Színház és Filmművészeti Egyetem)

Anyukád támogatott abban, hogy színésznek tanulj?

Édesanyám féltett engem, mert ő benne van a színházi életben, és tudja, hogy mennyire nincs élete az embernek. Vagyis teljesen máshogy működik az élete, mint a civil embernek. Nem tud például elmenni squasholni délután, munka után. Anyukám nem is engedett engem játszani. Aztán elmehettem A Pál utcai fiúk castingjára. De úgy gondolta, hogy egy tízéves gyerek este tíz óra után ne a színházban próbáljon, hanem például feküdjön le aludni, és készüljön a következő napra. Támogatást persze mindig kaptam otthonról, de olyan sosem volt, hogy „neked színésznek kell lenned.” Egyszer csak belátta, hogy ez engem mennyire érdekel, és affinitásom is van hozzá. Nyilván hagyta, hogy boldog legyek.

Most, hogy már te is színész vagy, megalapozottnak látod Anyukád félelmét?

Teljes mértékben. Most, hogy már színészként élek egy kicsit, folyamatosan próbálok, és sokat játszok esténként, igen. Ez a későbbiekben szerintem csak hatványozódni fog. De egyáltalán nem bántam meg, hogy így döntöttem. Szerencse, hogy fölvettek a Színműre, mert különben nem tudom, hogy mit csináltam volna.

Játszottál pár előadásban Debrecenben, már 2009-ben is, a Valahol Európában című produkcióban.

Az volt az első bemutatóm és az első szerepem a debreceni színházban. A második egy Godot-ra várva felolvasó színházi előadás volt, amit Pinczés István rendezett. Ebben én voltam a Fiú. Ekkor még gimnazista voltam. A Valahol Európábant Horváth Patrícia rendezte, én voltam benne Ficsúr, ezt nagyon szerettem. Abban az időben törtem el a gyűrűsujjamat is. Hosszában tört el, és meg kellett műteni. Életem első premierje és első műtéte így nagyjából egybeesett, akkor döntöttem el, hogy színész leszek, amikor feküdtem a műtőasztalon.

A bunda - Pálya Pompónia, Novkov Máté (fotó: Színház- és Filmművészeti Egyetem)

Hárman jöttetek ugyanabból az osztályból Szabó Sebestyén Lászlóval és Jéger Zsomborral. A felvételi után maradt valamilyen összetartás köztetek?

Az első hetekben és hónapokban az ember kire számítson? Nyilván arra, akit ismer, együtt folytattuk a gimnáziumi életünket. Aztán nyitottunk egymás felé az osztályban, így már nem csak a debreceni legények ültek egy asztalnál. Sokszor együtt mentünk haza, ezek nagyon szép emlékek. Rohantunk a mesterségóra után, aminek hat órakor volt vége, és volt olyan, hogy a hat huszonhetes intercityt elértük. Akivel csak lehet, szeretném megtartani a kapcsolatot. De például a napokban derült ki, hogy Zsomborral, akivel ráadásul már gimnázium előtt ismertük egymást, egy színházhoz fogunk kerülni.

Éspedig?

Az Örkény Színháztól a Pali (Mácsai Pál) ötünket felhívott magához hogy üljünk le, és beszéljünk. Ott volt a gyakorlatunk is az osztállyal, amit Bagossy Lászlónak, az egyik osztályfőnökünknek köszönhetünk. Nagyon boldognak érzem magam, biztos vagyok benne, hogy jó színházhoz kerülünk. Az Örkényben az ember úgy tartozik egy társulathoz, hogy mellette szabadnak és függetlennek érzi magát. Az, hogy a szerződési ajánlatban benne volt, hogyha le tudjuk egyeztetni, szabadon mehetünk bárhova játszani, annyira kuriózum, nem tudom melyik színháznál lehet még ilyen. Mehetsz máshova is dolgozni, figyelembe veszik a szakmai fejlődésed.

Ráadásul az Örkény nem csak a szervezés szintjén, hanem az előadások alapján is az egyik legjobb társulat az országban.

Nagyon keveset láttam a magyar színházakból, vagy a színházak működéséből, mert a harmadik évtől kezdve mi az Örkényhez kerültünk gyakorlatra. Mindenesetre az Örkénynek nagyon jó hangulata van, elképesztő emberekkel lehet ott dolgozni. Úgyhogy ha megismerném a többi színházat, akkor is az Örkénybe szeretnék tartozni.

Mese az igazságtételről avagy a hét szamuráj az Örkényben (fotó: Toldy Miklós)

Hogy élted meg, hogy ehhez a társulathoz kerültél?

Emlékszem, a Pali irodájában csak néztünk. Ez az életünk első szerződése, elképesztő, én például teljesen zavarban voltam, nem tudtam megszólalni. De nem is kellett akkor semmit sem mondani, mert kérte a Pali, hogy két héten belül küldjünk egy sms-t. Egy mosolygós smile-t, vagy egy morcos smile-t. Pár nappal később azért bementem hozzá személyesen.

Amikor legelőször dolgoztunk ott, ugyanezt a zavart éreztem. Legelső előadásunk a Hamlet volt, Csuja Imrével, Für Anikóval, Gálffi Lászlóval. Ezeket az embereket élőben látni, egy asztalnál ülni velük, és felolvasni a darabot, csodálatos élmény volt. Elképesztő színészek, akiket eddig a tévéből, a szakmából ismertünk, mert mi nem jártunk fel sűrűn Budapestre színházat nézni.

Dolgoztál Horváth Csabával is, a Forte Társulat A te országod című előadásában.

Nekem Horváth Csaba jelenti azt a független lehetőséget, amiről az Örkény kapcsán beszéltem. Két hónapja volt az első közös munkánk. A te országodban is vannak debreceniek, debreceni kötődésű a darab is, Csaba is egy ideig a debreceni színháznál dogozott. Az első próbától kezdve azt éreztem, hogy otthon vagyok. Ez az Örkényben is kialakult idővel: megismertük az embereket, és elfogadtak minket, megszerettük egymást. Szinte hazajártunk, jó érzés volt oda bejárni próbálni. A Csabáéknál olyan szeretettel fogadtak az első próbától kezdve, és annyira boldogan mentem oda, hogy végre együtt dolgozok azokkal az emberekkel, akikkel öt-hat éve ismerjük egymást.

(A fotón A te országod egyik jelenetében Novkov Máté Horkay Barnabással és Kádas Józseffel. A képet Puskel Zsolt készítette.)

Más munkáidtól kicsit távol áll a Forte színházi nyelve Hogy kerültél oda?

Csaba egyszer felhívott, hogy lenne-e kedvem velük dolgozni. Előtte nem nagyon beszélgettem vele, látásból ismertük egymást. Édesanyámmal is jól ismerték egymást, én is ismerek pár embert a Fortéból. Kíváncsi volt rám, volt valamilyen kölcsönös szimpátia. Természetesen igent mondtam neki, nagyon fontosnak tartom, hogy az ember sok mindent tapasztaljon, ne csak egyfajta szerepkörbe nyomják őt.

Hogy sikerült megtalálnod a helyed ebben a fizikai színházas közegben?

Csabának nemrég volt egy fizikai színházas osztálya. Mi mást tanultunk, de nálunk is megvoltak a kötelező mozgásórák, csak mi nem foglalkoztunk ennyire mélyen ezzel . Alapvetően közel áll hozzám a mozgás, lehet, hogy azért is, mert apám balett koreográfus volt. Szeretném a határaimat tologatni. Megismerni saját magam, hogy mennyi mindenre vagyok képes. Csaba előadásait egyébként nem a folyamatos mozgás vagy koreográfia jellemzi, nem táncosként kell jelen lenni.

Ezek szerint tetszett ez a fajta színház. Lesz ennek folytatása?

Beszéltem Csabával, és mondta, hogy számít rám egy következő munkájában. Szeretném megtalálni az egyensúlyt, hogyan lehet az Örkénnyel és a Fortéval is együtt dolgozni. Egyikőjüket sem szeretném elveszíteni, annyira közel állnak hozzám.

Osztálytársad, Dékány Barnabás is rendezett téged az Ódryn a Solarisban.

Barni mondta, hogy ennek lehet, hogy lesz még folytatása, visszük majd fesztiválokra. Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Barniban abszolút benne van a rendezői agy. Utána Sebi (Szabó Sebestyén László) is rendezett engem az Adieu Paure Carnevalban. Mindkettő megbecsülendő előadás, mert ritka, hogy ilyenkor még együtt tud dolgozni az osztály, vagy az osztály egy része. Mert hát végül is ez az év már arról szól, hogy szinte nem is találkozunk. Egészen más világ ez a fajta munka is.

Solaris - Novkov Máté, Köleséri Sándor (fotó: Znamenák István)

Ha a kezdetektől nézed, hogyan ment az osztálynak a közös munka?

Én úgy gondolom, hogy ezzel soha nem volt probléma. Nem volt olyan ember, akivel ne tudtam volna dolgozni. Érdekes, hogy az ember bekerül egy olyan közösségbe, amit nem ő válogat ki. Öt évig együtt kell lenni, ezért meg kell egymást érteni, hogy simulékony legyen a munka. De nálunk nem volt ilyen, jól lettünk összeválogatva. Borzasztóan különbözőek vagyunk, de úgy gondolom, hogy mindenkivel sikerült olyan viszonyt kialakítani, amiben kialakulnak közös emlékek, közös sztorik. Például mesterségórára mosókonyhában próbálni, miközben centrifugázik mellettünk egy gép. Ugyanis egyszer hajnali kettőkor kirúgtak minket az Uránia épületéből, mert záróra volt, pedig nekünk próbálnunk kellett, mert másnap jelenetmutatás volt. De megvan ennek is a bája.

Milyenek voltak az osztályfőnökeitek?

Első osztályuk voltunk, ők is tapogatóztak ebben a szerepkörben mint osztályfőnökök. Volt bennük egyfajta fiatalos lendület. Réka például olyan nekünk, mint a pótanyánk, akinek bármit el lehetett mondani. Szervezett kerti partikat, vacsorákat, hogy megismerjük egymást. Emlékszem, miket mondott Édesanyám. Akkor teljesen más volt az egyetemi működés, nem lehetett például lifttel menni, amikor beszállt egy tanár, most meg röhögve szállunk be a tanárokkal. Emberfüggő, hogy hogyan lehet a tiszteletet kivívni. Bagossyval például majd csak akkor fogunk tegeződni, amikor átvesszük a diplomát. Az a legszebb az egészben, hogy annyira különbözőek hárman, annyira különböző dolgokat lehetett tőlük tanulni. Rolandnak is nagyon szeretem az agyát, nagyon jó volt vele a Nibelung lakóparkban együtt dolgozni. Nem felejtem el, amikor Apámat megkerestem, egy éjféli belgrádi gyorson voltam éppen, és kaptam egy sms-t a Rolandtól, hogyha bármi gáz van, akkor szóljak. Nagyon sokat jelent nekem, hogy az osztályfőnököm írt nekem, amikor benne voltam ebben az egészben. Nagy mérföldkő az ember életében, amikor megtalálja az apját, és ehhez köthető ez az élmény is az osztályfőnökömmel. Onnantól tudtam, hogy a Rolandra lehet számítani.

NIEBELUNGbeszéd (fotó: Színház- és Filmművészeti Egyetem)

A sokféle színházi munkád mellett szinkronizáltál is. A szinkronszínészetről nem túl elismerően szoktak vélekedni, te hogy látod ezt?

Volt egy kétéves kurzusunk Aprics Lászlóval. Ezt Roland intézte el, aki nagyon sokat jár szinkronizálni, és jó kapcsolatot ápol Aprics Lászlóval, aki hívott később a szinkronstúdiójába dolgozni. Már több szinkronstúdió is van, ahova hívnak minket. Ha az ember belekerül ebbe a körforgásba, akkor tök jó fizetéseket kap. Sokan gondolják, hogy a szinkron egy felszínes dolog, szerintem viszont nagyon jó. Egészen más műfaj, mint a színházi munkák, és ennek is megvan a maga technikája. Ha úgy kezdenék el beszélni színpadon, mint ahogy a szinkronstúdióban, akkor az borzasztó lenne. Ahhoz, hogy átjöjjön az, ami a filmben van, elképesztően soknak kell lenni, nem úgy, mint a színházban. Rájöttem, hogy nem a színész hangját kell utánozni. Ez is egy olyan meló, amit nehéz elsajátítani és profin csinálni. Bennem semmiképp sem él, hogy ez rossz irányba vinne engem.

Szerepeltél rádiójátékban is, nagyon sok műfajt érintettél már. Mi az, ami még érdekel?

A rádiójátékot, a Farkas kontra Piroskát Réka rendezte. Az is egy másfajta munka volt. A rádiójátéknak volt régen egy kultusza, és fontos ápolni, hogy ne haljon ki. Én nyitott vagyok filmekre is. Volt már két munkám. Az egyik, amit Goda Krisztina rendezett, a nemrég bemutatott Veszettek. Hivatalosan kiemelt statisztaként szerepeltem a stábban, de nekem az egy baromi fontos mozzanat volt az életemben, az első filmes gyakorlatom. Egy plakátragasztás volt a jelenetem, de ott volt egy stáb, ott volt egy kamera, ott volt a rendező, ott volt körülöttem harminc ember, akik azt figyelték, hogy mit csinálok. Húsz napot forgattam, nagyon jó gyakorlat volt, mert nem volt szöveg, jelenlétek kellettek, megtapasztaltam a kamerát. Tavaly nyáron pedig Török Ferenc csinált egy filmet, 1945 munkacímmel, abban orosz katona voltam.

Melyik munkád volt az, amiből a legtöbbet tanultál?

Mindegyik munkában örömömet leltem, és mindegyik olyan volt, hogy bele kellett dögleni. Pályakezdőként nyilván minden munkát komolyan vesz az ember. Igazából egy jó próbafolyamat szerintem olyan, hogy a premier után is ugyanúgy megy tovább a keresgélés. Nagyon az elején vagyunk ennek az egésznek, és mindenből nagyon sokat tanulunk, minden szituáció új és izgalmas, folyamatosan új embereket ismerünk meg. Ha kap az ember a fejére jót-rosszat, minden azért van, hogy szívósabb legyen, fejlődjön, újból és újból talpra álljon.

Kapcsolódó

Beszélgetés Prohászka Fannival
Beszélgetés Szabó Sebestyén Lászlóval
Beszélgetés Feczesin Kristóffal
Beszélgetés Dékány Barnabással
Beszélgetés Kókai Tündével
Beszélgetés Pálya Pompóniával