Elképesztő látvány és színészi bravúr, ahogy Mertz Tibor látszólag mozdulatlan arca megöregszik.

Vágjunk mindjárt a közepébe! Ha már ott az a fejsze meg az a hatalmas tuskó a színpadon, és mindenki a közepébe vágna, amikor valami nagyon feszíti – aztán ki jobban, ki kevésbé, de mindenki eltalálja. Szóval vágjunk mindjárt a közepébe: korjáték a szombathelyi Ványa bácsi. Ami nem is Ványa bácsi, csak Ványa bá – de már ez is korjáték, hogy Hamvai Kornél fordításában ilyen bizalmas-szlengesre kopott a cím vége, a szöveg meg közelít a mai köznyelvhez.

Korjáték Takács Lilla díszlete is: nézhetjük akár korhűnek is (és a korhűségen most Csehov korát értem), de ez a tálalószekrény, a ládából átfestett asztal vagy a jobb napokat látott kanapé egy mai lakásban sem lenne idegen, de még az az eklektika sem, amit az elegáns szófa vagy a fehérre festett zongora visz a térbe. Ez a zongora szimbólum is: Jelena egyszer már félig felnyitja, úgy játszana valamit, de jön a férjétől a tiltó szó, és a mozdulat félbemarad. A hangszer még egyszer szerephez jut: Ványa bá oda dugja az Asztrovtól ellopott morfiumot – ott úgysem keresi senki. Van még egy jelentéses bútordarab a második felvonásban, a biliárdasztal. Jelena felugrik rá és körbe is sétálja néhányszor – a jelenet egy másik Csehov-előadást, a Maladype biliárdasztal körül játszódó Platonovját idézi fel.

Trokán Péter, Nagy Cili, Mertz Tibor, Hartai Petra (fotó: Mészáros Zsolt / Weöres Sándor Színház)

A jelmezek (szintén Takács Lilla munkái) ugyancsak a kortalanság felé tendálnak: Tyelegin hatvanas évekbeli műszálas pulóverétől Jelena elegáns toalettjein és Szonya szolgálólányruháin át Ványa bá turkálóhangulatú lebernyegkabátjáig és Vojnyickaja meglepő menyasszonyi ruhakölteményéig.

Egy hangsúlyos kormegjelölés azonban többször is elhangzik az előadásban: Ványa bá 47 éves. Abban az életkorban van, amikor a mi lehetne majd helyett már muszáj szembenézni azzal, hogy mi van és mi nem lett. Ahogy manapság mondjuk: a kapuzárási pánik korában. Ezt a szembenézést nála sógora, Szerebrakov professzor és a nála évtizedekkel fiatalabb második feleség, Jelena érkezése katalizálja. A középiskolai tankönyvekből ismerős értelmezés szerint ekkor döbben rá, hogy az az életáldozat, az a rengeteg munka, amivel sógora tudományos karrierjét unokahúgával, Szonyával a birtok jövedelméből támogatták, felesleges volt, mert a sógor kisszerűségében sehol sincs ahhoz a nagy tudóshoz képest, akinek képzelték. Réthly Attila rendezésében azonban nem ezen van a hangsúly. Itt Ványa bá mintha egyszerűen elfelejtett volna felnőni. Mintha megmaradt volna egy furcsa, kamaszos bohóc-szerepben. Mertz Tibor az előadás elején egy pokróc alól bújik ki, aztán a kanapén ki tudja mióta heverő csészéből az ujjával kotorja ki a maradék cseppeket. Harsogva habzsol bele egy almába. Ideges, túlmozgásos, erősen gesztikulál. Mindehhez ősz, Einstein-módra borzolt haja, lig-lógó ruhái, erősen lebegtetett lebernyegkabátja társul. Komolyan vehetetlen ez a Ványa bá. Szomorú, de komolyan vehetetlen a Jelena iránti szerelme, kevésbé tragikus, sokkal inkább komikus, ahogy, mint egy burleszkjelenetben, a professzorra lövöldöz, de persze nem találja el. Tényleg nem Ványa bácsi, hanem a szegény jó, bolondos Ványa bá.

Mertz Tibor, Nagy Cili (fotó: Mészáros Zsolt / Weöres Sándor Színház)

Réthly Attila abban is játszik a korral, hogy a szerepek kiosztásánál több esetben is eltért a darabból következő életkoroktól. Itt Mertz Tibor és az anyját játszó Vlahovics Edit egy korosztály, Szonya szerepét viszont a megszokottnál jóval fiatalabb, még egyetemista Hartai Petra kapta. Szonyája Ványa bá ellentéteként egy koraérett, felelősségteljes, az életét mások szolgálatára feltevő gyereklány, a szürkesége mellett is világló belső fénnyel, aki méltósággal viseli Asztrov iránti viszonzatlan szerelmét. Asztrov doktorként Bajomi Nagy György életkorban a helyén van: középkorára belefáradt, belenehezült a vidéki életbe, a munkába, mégis, ha a neki oly kedves fákról beszél, ha a térképét magyarázza, ha a feléledő szerelemmel küzd, felszikrázik – aztán visszazökken újra a munkás-vodkás reménytelenségbe. Trokán Péter a professzor két arcát mutatja meg: az öreg, elesett, zsémbes beteget és a saját érdekeit mindenki más fölé helyező érzéketlent, aki úgy végrendelkezne a többiek kárára, hogy esze ágában sincs meghalni. Nagy Cili Jelenája szép és elegáns jelenség, de arról, hogy ki ez a nő valójában, keveset árul el, a legtöbbet Asztrovval közös jeleneteiben. Vlahovics Editnek nem csak a ruhái, de az egész anyafigurája extrém, mert nincs köze az anyasághoz, a saját világában lebeg, valahol a többiek felett. Orosz Róbert Tyeleginje éppen az ellentéte, maga a földhözragadt praktikum, még ha a nyakában lógó magnóból ő szolgáltatja is az előadás – ismét csak eklektikus, számos korból merítő – zenéjét.

Bajomi Nagy György, Hartai Petra (fotó: Mészáros Zsolt / Weöres Sándor Színház)

Az első felvonást távolabbról néztem, de a másodikra előre ültem, nem is sejtve, milyen jól teszem. Az előadás vége ugyanis két okból is különös súllyal bír. Egyrészt, mert Réthly Attila az addigi direkt jelzésekre – mint amilyen a favágás vagy amikor a második felvonás elején biliárdgolyókat dobálnak egymásnak a színészek - rátesz egy még direktebbet: a professzorék elutazása után a könyveléshez visszatérő Ványa bá és Szonya a nagykönyv után egyszer csak két laptopot vesz elő, azon folytatják a munkát, majd képzeletbeli érintőképernyőt húzkodnak, miközben hátul egy kivilágított földgömb forog a fölrobbanásig. (Föld)életfogytig tartó, örök boldogtalanság a sorsuk, akár a többi szereplőnek. De, miközben Szonya fülére tett fejhallgatóval tovább dolgozik, mi, közel ülők végignézhetjük, ahogy Ványa bá arca a középkorú, bolondos örök-kamasz arcból öregemberré változik. Elképesztő látvány és színészi bravúr, ahogy Mertz Tibor látszólag mozdulatlan arca megöregszik. Mint amikor a láthatatlan időt játsszák le egy gyorsított felvételen.

Az előadás adatlapja itt található.