7óra7

Úgy kezdődött, hogy ő visszaütött
7óra7: (7/10)
Közösség: (7/10)

Úgy kezdődött, hogy ő visszaütött

Mese az igazságtételről avagy a hét szamuráj / Örkény Színház

2015. 11. 03. | SoósAndrás

Nincs más dolgunk, mint eldönteni, kinek is van igaza, de erről hamar kiderül, hogy lehetetlen.

Adott a kis, elzárt falucska, és benne a mindentudó bölcs nagyi, az aggódó apuka, a szerető anyuka, az izgága és kevésbé izgága fiúk, a szép hajadon. Megyeget az élet; Manzó, a földműves lánya éppen házasodik. Mesebeli, idilli pillanat - és ekkor puska dördül, Manzó fia (Jéger Zsombor) és felesége (Takács Nóra Diána) pedig elterül.

Ha egy magyarországi színházban egy erősen szimbolikus faluban a kívülről érkező idegenek lelőnek valakiket, ott egyszerűen nem lehet a tatárszentgyörgyi gyilkosságokon kívül másra gondolni; nem telt el még annyi idő. De annyi már éppen eltelt, hogy a tragédiától tisztes távolságban, a sokk után már higgadtabb fővel gondoljuk át, miért is történt mindez.

het_5_k.JPGZnamenák István, Terhes Sándor, Nagy Zsolt (fotó: Toldy Miklós)

A Mese az igazságtételről avagy a hét szamuráj című előadás remekül illeszkedik az elmúlt tíz év társadalmi feszültségeit feldolgozó alkotások sorába: a Máté Gábor-féle Cigányok, Fliegauf Bence Csak a szél című filmje, majd Hajdú Eszter Ítélet Magyarországon című dokumentumfilmje, ha különböző irányokból és eszközökkel is, mind–mind a döbbenet, a megrökönyödés, a felháborodás erejével mutatták be a tatárszentgyörgyi eseményeket. Hogy Polgár Csaba rendezése mégis egyéni és új tud maradni az előbbiek mellett is, nem véletlen: látásmódja higgadt és objektív, zavarba ejtő kérdéseket feszeget, és arra a pofonegyszerű, ugyanakkor örök érvényű, mégis sokszor elfelejtett igazságra figyelmezteti a bemutatott társadalmi problémákkal nem igazán érintkező budapesti értelmiséget: nem csak egy oldalnak lehet igaza.

A színész-rendező egy interjújában így foglalta össze ars poeticáját az úgynevezett politikai színházról: „… nem pártokról kell itt beszélni meg csoportokról, hanem inkább arról a jelenségről, hogy hogyan élünk együtt…”. A Kuroszava-klasszikus, A hét szamuráj tehát csak parabola, az együttélési problémák Japánba költöztetett verziója; ez adja a szó szerint is eltávolító absztrakció alapját. Persze nem győz kizökkenteni a sok a capella dalbetét, az itt-ott felcsendülő Ámokfutók-sláger, a Szomorú szamuráj, vagy az Eye Of The Tiger, hogy azért ne felejtsünk el minden mondat mellé odaképzelni egy nekifutásból indított kacsintást. Értjük, persze, a völgylakó-városlakó ellentétet, a szamuráj-csapatot, akik fizetség híján „pusztán jóakaratból” mennek el a kis, eldugott faluba, hogy „rendet tegyenek”, s mikor el akarják küldeni őket, kijelentik, hogy ők márpedig maradnak. Ez még csak az első felvonás, amely Mikó Csaba és Gáspár Ildikó adaptációjában többé-kevésbé, a hangsúlyok áthelyezgetésével, pár komikus kiegészítéssel (Baksa Imre Eye Of The Tiger éneke), összevonással és leegyszerűsítéssel azért leköveti A hét szamuráj történetének első felét. Hogy ezek után eléggé várjuk a második felvonást, nem véletlen, hisz amennyire a késleltetésre lett kihegyezve az első, olyannyira a „nagy dobásra” a második. Nem unatkozunk, csak várjuk, mire megy ki a játék: talán ehhez a várakozáshoz egy leheletnyivel rövidebb felvonás is elég lett volna.

het_3_k.JPGJankovics Péter, Ficza István, Znamenák István, Novkov Máté, Vajda Milán (fotó: Toldy Miklós)

Mert a másodikban már van minden, amivel viszont nem olyan kényelmes szembenézni. Interaktív színházas néző-megszavaztatás s ezzel a szamuráj-sztoriból való kilépés, majd hirtelen a magyar rögvalóságban találjuk magunkat: kezdetét veszi a - Tábori Zoltán Cigány rulett című könyvén alapuló - dokumentarista színház. Ha az első felvonás volt a mese, ez itt az igazságtétel; nincs más dolgunk, mint eldönteni, kinek is van igaza, de erről hamar kiderül, hogy lehetetlen. Átlag falusi emberek szólalnak meg átlagos falusi problémákkal, és a szó itt tényleg az átlagon van: nem a szélsőséges gyilkosok indítéka a lényeg, hanem az a mélyen gyökerező társadalmi probléma a cigány-nemcigány ellentéttel, a megélhetési nehézségekkel, a kerékbetört karrierekkel, alkoholizmussal és kiábrándultsággal, ami a tragédia közvetett előzménye lehetett. A szövegek lehengerlők és zavarba ejtők, a színészi alakítások pedig kíméletlenek és pengeélesek: mégis, hogyan kérdőjelezhetnénk meg az igazát annak a kétségbeesett, kiábrándult férfinak, aki már legszívesebben elmenekülne a lakóhelyéről? És mit kezdhetnénk azzal a férfival, akinek a gyereke nem kapja meg azt a közétkeztetési támogatást, amit a cigány család gyermeke igen? Ezek után már értelmét is veszti a szavazás, hogy a szamurájok maradjanak vagy menjenek: ez már csak tüneti kezelés. Hogy végül a nézők miképp döntenek, gyanítom, mindegy, hisz ahol az erőszak felütötte a fejét, ott már csak kerülőutakat találhatunk a felesleges áldozatok felé, s itt a történet végül is visszakanyarodik Kuroszava filmjének zárógondolataihoz.

het_10_k.JPGJankovics Péter, Kókai Tünde, Terhes Sándor (fotó: Toldy Miklós)

Rengeteg filmbéli motívumot emeltek át igen ötletesen és ízlésesen a darabba, hogy ne felejtsük el, alapvető emberi problémákról beszélünk, amelyek időtől és földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül jelen vannak: így lett a film részeges Kikucsijójából műanyagkannából szívószállal vedelő falusi alkoholista, a régi rend őrzőiként feltűnő szamurájok tradicionalizmusából előbb Magyar Gárda–szerű erőszakszerv, majd képmutató, a gyilkolásból tulajdonképpen ideológiát formáló vadászcsapat. A puska szerepe hasonlóan hangsúlyos szimbolikával bír az alapul szolgáló műben, ahol azt jelzi, hogy a szamurájok felett eljárt az idő. Polgár Csaba rendezésében viszont a puska pont, hogy valami rossz, az erőszak visszatérését jelenti. Japán topográfiai viszonyaira utalva frappánsan a színpad a nézőtér felé lejt, így a praktikus szemponton túl, hogy az első sorból is lehet látni a hátsó szereplőket, könnyed fent-lent metaforát csempész a darabba: „ki gépen száll fölébe”, az a szép idillt látja, odalent már semmi sem az, aminek látszik.

A színészi alakításokat csak dicsérni lehet: Nagy Zsolt hol részeg Kikucsijóként, hatalmas színészi eszköztárral zsonglőrködik bravúrosan, hol egy helyben ülve, rasszista vicceket mondva ejt zavarba minket: szabad – e ilyesmin nevetni (esetleg képmutatás ezen nem nevetni)? Znamenák István bölcs fejbúbsimogató szamurájvezérként remek választás volt, ahogyan később vadászként is hatalmasat alakít. A Színház – és Filmművészeti Egyetem végzős színészhallgatói (Kókai Tünde, Jéger Zsombor, Novkov Máté) erős színfoltjai voltak az előadásnak, különösen Jéger Zsombor, aki hol műsorvezetőként, hol nyomozóként, hol ledér pincérnőként, hol fiatal falusi srácként tűnik fel és játszik kiválóan.

           Nagy Zsolt (fotó: Toldy Miklós) / Galériánk a képre kattintva tekinthető meg

Polgár Csaba rendezése a Merlin avagy isten, haza, család után ismételten egy olyan gondolatot csempész a magyar ember fejébe, hogy a legalapvetőbb dolgainkat kéne felülvizsgálni, és nem lehet megoldás egy általános iskolás gyors bocsánatkérés. A Mese az igazságtételről időnként humoros, időnként örök érvényű igazságokat fogalmaz meg: a nevéhez hűen, mint egy mese. Már csak egy dolog szükséges: ne csak azok a nézők cipeljék magukkal egy életen át a történetek tanulságát, akik még felkiáltoznak a színpadra, ha a gonosz megjelenik.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr128046620

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása