Ennél rosszabb ne is legyen – gondoljuk, s akkor felgördül a függöny.

Operettlátlelet a mai Magyarországról, posztmodern összekacsintás a hatalom háta mögött, zenés szatíra habbal – valami ilyesmi lenne a Köd utánam. Ha a Mohácsi-fivérek és Parti Nagy Lajos összefognak, garantáltan gúnyt űznek a fülkeufóriában tomboló politikából. Álomtitkár, operabál, orosz herceg: együtt van minden, hogy megszülessen Operettisztán nagy és mindent eldöntő paródiája, a rendszerbontó népsavazás, ahol minden és mindenki megkapja a magáét. Nagy ígéret, felfokozott várakozások, hisz ez már önmagában kész ellenzéki demonstráció: röpködnek majd a magyarmesés és mohácsiösszeses poénok, beintünk a hatalmasoknak, hadd fájjon az amijük.

„Operett három kurta rövid felvonásban” – olvassuk a színlapon, de azért biztos, ami biztos, rákérdezünk, meddig tart az előadás. Tizenegyig – halljuk a kisasszonytól: az a kurta mégsem lesz olyan kurta, mondjuk magunkban, titokban egy kicsit félünk, de láttunk mi már Egyszer élünköt meg E föld befogadot, azok is hosszúak voltak, de na és. Betűzgetjük tovább a színlapot: itt bizony az Ördögh családról lesz szó, aztán van még egy hekker, egy magyarul beszélő orosz herceg, egy tavalyelőtti tehetségkutató hányadik helyezettje, egy szívmenedzser, egy töbörtulajdonos, egy kenyeres pajtás, hovatovább egy álomtitkár és egy Szegényember is. Ennél rosszabb ne is legyen – gondoljuk, s akkor felgördül a függöny.

Bíró Krisztina, Debreczeny Csaba (fotó: Toldy Miklós)

Operabálon vagyunk, ez nem vitás, el is hangzik, és megjelennek a színlapon felskiccelt figurák meg néhány pincér, hogy színpadra vigyék az évente megrendezésre kerülő puccot. Politikai adok-kapok, szerelem, szerelemféltés, házastársi civódás: van itt minden, mint az életben, aztán egyszer csak feltűnik a díszvendég, a Szegényember – így, nagybetűvel – és a lumpenburzsoázia társadalmi érzékenységének ékes bizonyítékaként enni kap. Csak aztán kiderül, hogy a Szegényember cigány, ami okoz némi zavart a gépezetben, mer’ ugye cigányt, azt mégse. Röpködnek is a rasszista frázisok, ahogy azt Mohácsinál már megszokhattuk, hogy legyen mivel kitölteni a tartalmi űrt. Merthogy ennél mélyebbre nem megyünk: ha cigány, akkor be lehet mutatni, hogy a magyar társadalomban dúl a rasszizmus, de ezt sajnos Mohácsi nélkül is tudjuk.

Mikor másodszorra gördül fel a függöny, már egy balatoni hekksütödénél vagyunk, tulajdonosa Mizse Lajos, a hekker, aki büszkén mondogatja, hogy halai még a kubai válságot is látták. Történik itt is mindenféle, valamiféle kapcsolatok ki-kialakulgatnak a szereplők között, de túl nagy jelentőségük nincs. A harmadik felvonásra már a nézők csaknem fele elpártolt, hiszen nagyon úgy néz ki, a sehonnanból jutunk el a sehovába, és ez bizony nem túl érdekes. Azért valahol mégis vagyunk, történetesen Ferihegyen, és valahova mindenki el akar jutni, történetesen Jamaicára. Csakhogy az összes járatot törlik, miután Magyarország körül tökéletesen bezárult a kerítés, és már a légteret is drótháló védi. Se ki, se be. Itt úgy tűnik, mintha drámai pillanathoz érkeznénk: Kovács Márton zenéje szépen szól, a színpad a színészekkel együtt forog – aztán annyi, megint visszatérünk az érdektelen emberi viszonyokhoz. Végül Ördöghről és első feleségéről kiderül, hogy mindketten besúgók, vagyis téglák voltak, mire az Ördögh öreganyjától elhangzik a bonmot: „A tégla az alap, ebből épül az ország.” Ez tényleg jó, de a majd’ négy órás előadáshoz képest kevés.

Fotó: Toldy Miklós

Mint minden színielőadásban, itt is vannak szereplők, nevük is van, más egyebet ellenben nehéz róluk mondani. „Megvetem őket” – mondogatja folyton a hekker, s ezzel mi mélyen egyet tudunk érteni: itt bárkit csak megvetni lehet, hisz egyetlen szereplő iránt sem érezhetjük a legcsekélyebb szimpátiát sem: mindenki a végletekig ostoba, korrupt, fennhéjázó és lenéző. Aztán egy idő után bánt minket ez a mi megvetésünk, mert azért mégiscsak embereket szeretnénk látni, nem egysíkúvá merevített karikatúrákat; és habár elismerjük, hogy a politikai szatíra szükségképpen kifiguráz, torzít, lealacsonyít, üt és vág, valamifajta jellemeket azért látnánk. Meg aztán jó lenne egy kis történet is, valami „dramaturgiai szervezőelv” – mondjuk fellengzősen, és bár ennek nyomait fölfedezhetjük, mégis kevésnek érezzük. Hisz nem mindegy, hogy mi lesz Kenedics Sándor és Ördögh Berta Nikolett szerelmével, ha a két alak pont annyira érdekes számunkra, mint Mizse Lajosnak a horgászverseny? De, olyan mindegy.

Nem tudunk szabadulni attól az érzéstől sem, hogy a színészek is csak téblábolnak , és valahogy homályosan érezzük a rendezői utasítások hiányát, meg hogy mit is mondhatna ő egyáltalán, ha teszem fel Ördögh Berta egy szőke lány, aki szerelmes vagy nem, Kenedics Sándor egy töbör tulajdonosa, de nem sokáig; ha dr. Nyéki Mária első feleség, Nyüstös Flóra meg második; az orosz herceg orosz herceg, a Szegényember pedig szegény ember. Csuja Imre és Pogány Judit született komikusi vénájukkal legalább tisztes bohózati figurát faragnak ki szerepükből, Takács Nóra Diána már sokadszorra, de ugyanolyan jól eljátssza a csúnya, kövér lány szerepét, Némedi Árpád pedig a politikai hatalom korrupt képviselőjét hozza magától értetődő természetességgel. Az Örkény Színház többi színésze az emvékkel kiegészülve viszont láthatóan semmit nem tud kezdeni a semmilyen figurákkal, hiába beszélünk az ország egyik legjobb társulatáról.

Fotó: Toldy Miklós

Az egész produkció a nyilvánvaló elkészületlenség jeleit mutatja, amin egyébként csodálkoznánk, ha nem Mohácsiról lenne szó. Úgy tűnik, mintha egy sebtében összefércelt szövegkönyvre rakódott volna rá egy hirtelen felindulásból elkövetett előadás, ami egy bizonyos pontig még élvezhető volna, de három, nem kurta felvonáson keresztül nézni egy ötletbörzét, amelyben kábé minden ötödik ötlet tűnik izgalmasnak, nagyon fárasztó. Mindenesetre legalább azt a tanulságot levonhatjuk, hogy ha egy előadás még nincs kész, ne legyen hosszú, ha viszont hosszú, legalább legyen kész.  

De hogy valami jót is mondjunk: Parti Nagy Lajos dalszövegei, ha nem is ütősek, de pattogósak, még úgy is, hogy a felét nem halljuk rendesen, Kovács Márton zenéje továbbra is Kovács Márton zenéje és pont. A zenés és a prózai színház összefércelése viszont nem nagyon látszik sikerülni: a dalra fakadások élesen elválnak a párbeszédektől, kis színesként lebegve a prózai részek mellett, és bizony az is kiderül, hogy az Örkény színészei nem zenés színházban edzették hangszálaikat.

A Köd utánam eltűnik valahol az operett és a politikai szatíra között. Mint szürke szamár a ködben.