Nem csak annyi köze van ennek a SZÍN-TÁR Találkozóhoz, hogy ez ismét egy olyan vidéki rendezvény erősen fejnehéz hazánkban, amellyel a Budapesttől mért távolság talán csökkenthető. Hanem az is, hogy jól példázza: sok minden csak azon múlik, hogy mit akarunk. Márpedig a színművészeti egyetemek számára az idén hatodik alkalommal megrendezett találkozó szervezői egészen pontosan tudják, hogy mit akarnak: a színházi szerződtetések időszakának kellős közepén a végzősöknek a megmutatkozásra, a színházcsinálóknak pedig arra szeretnének lehetőséget adni, hogy megnézhessék az egyetemekről kikerülő színházi alkotókat. Nem fesztivál: találkozó. Ez egy tiszta beszéd, és innentől kezdve egy tiszta helyzet.
Ezt a vállalást a SZÍN-TÁR – idei újításként - már az első két napon megfejeli a Színház- és Filmművészeti Egyetem filmes hallgatóinak diplomamunkáival. A körülbelül húsz-huszonöt perc hosszúságú kisfilmek, ha valamiben összetartatnak, akkor abban mindenképpen, hogy mindegyikük egy-egy megváltatlan világot mutat meg. Abban már különböznek, hogy mit kezdenek ezzel az elemi hiánnyal. Van, aki meseszerű csodával oldja vagy éppen mélyíti; vannak, akik a bűn, a büntetés és a megszabadulás értelmére kérdeznek rá ebben az alapvetően értelmét vesztett helyzetben. Másvalaki a küzdő ember vereséggel végződő győzelmét rajzolja meg, és olyan is van, aki egészen Romániáig viszi el főhősét, hogy az végül mégse találja meg a feloldást. Vannak, akik pontot tesznek a végére, és vannak, akik nyitott mondattal zárnak, ránk bízva a folytatást. Ami még közös ezekben a filmekben, hogy mindegyiküknek elég ez a rövid idő is arra, hogy portrétisztasággal mutassák fel a maguk figuráit.
És van közöttük egy, Szabó Mátyás filmje, a Határ, amelyik egy hajtányos rab abszurd szökési kísérletével számomra kiemelkedik a többi közül. A többszörösen lelakott, jóindulatú fegyőr, a még jobban lelakott, ámde rosszindulatú állomásfőnök, egy fiú és egy lány a filmben éppen annyira valóságosak, hogy a történetük nem tud mese lenni, miközben a sínen való szökés olyan mértékben abszurd, ami nem engedi, hogy ez egy hétköznapi sztori legyen, mindennapi olvasattal. A mese és a realitás között létrejön egy teljes világ, amelyben hajtányunkhoz bilincselve egy kötött pályán menekülünk, ami a falu után véget ér, miközben talán szeretünk, és talán minket is szeretnek.
A vetítéseket pódiumbeszélgetések követték az alkotókkal, amelyeket Réczei Tamás, a kecskeméti Katona József Színház művészeti vezetője moderált. Kedden megtudhattuk, hogy a látott filmek alkotói a Színház- és Filmművészeti Egyetemen egy olyan képzésben vettek részt, ahol a rendezők, a gyártásvezetők, az operatőrök, a vágók, a forgatókönyvírók és a hangmesterek a gyakorlatukat közösen, egy összehangolt tanrend szerint teljesítették. Elmondásuk szerint ennek nem csupán a kapcsolatok építése és az együttműködésre való képességek pallérozása volt a hozadéka, hanem általa az eltérő szemléletek is összeadódhattak. Szabó Mátyást például az operatőrhallgatók a számukra evidens színdramaturgia mibenlétével kínálták meg – részben az iskola utáni kocsmázások alatt. Arra a kérdésre, hogyan fognak tudni alkotóként boldogulni abban a megosztott és félrebillent rendszerben, ahonnan jelen állás szerint támogatásokat lehet kapni játékfilmekre, irigylésre méltó higgadtsággal és hittel egyikük azt a választ adta, hogy egyszerűen jó filmeket kell csinálni. Hacsak úgy nem – mondja a kisördög.
A Találkozó első színházi eseménye a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem idén végzős, rendezőszakos hallgatójának, Sardar Tagirovskynak tavalyi vizsgarendezése, amely több szállal is kötődik Kecskeméthez. Itt is készült annak idején, és a benne szereplő színészek mindhárman jelenleg is Kecskeméten dolgoznak. Ha valaki beül egy színházi büfébe, sok mindent megláthat abból, hogyan működik a színház: tegnap délután például azt, amint az esti A mulatságra Farkas Ádám és Ivanics Tamás gyakorolnak. Azt is gondolhatta volna, hogy a készülődés ezzel véget is ér, ám a rendező ezt másként találta ki.
A Ruszt József Stúdiószínházba meghirdetett előadás előjátéka ugyanis éppen az előadásra való előkészületet teszi játékká a száz méterrel odébb lévő Kelemen László Kamaraszínházban. A velünk szemben ülő színészek rendezői instrukciók közepette mondják össze a szövegeiket, miközben sötétszürke lufikat fújnak fel. Nem pusztán a színházat leplezi le ez a játék, de az abszurdot is létrehozza: egy színpadon együtt dolgozik a súgó, a rendező és a színészek, és a nézők ezt nézik. Ez itt most nagyon erős – szól közbe az egyik pillanatban a rendező, és amikor szól, tényleg erős. Egyszerre van valami bizalomkeltő izgalmasság ebben a lecsontozott pőreségben: értik a dolgukat ezek a színházcsinálók, miközben az egész voltaképpen nagyon unalmas. Sardar Tagirovsky úgy tűnik, gondol valamit az előadásról, bár ekkor még nem tudjuk, hogy mit.
Mrozek darabja az abszurd drámák egyik könnyen fogyasztható remeke: három férfi hiába keresi a mulatságot. Még olvasva is egy élményszerű léttabló. Amikor átérünk az eredeti helyszínre, és a rendezői jelenlét még mindig nem szűnik meg, kiderül, hogy amit látunk, az a dráma lebontásának a kísérlete. Az, ami eddig a szent, és vele létezésünk értelmének kétségbeesett kereséséről szólt, most mintha valami másról akarna szólni. Mintha a színházról kezdene el beszélni: arról az alkotói küzdelemről, amely azt a nézővel közös, szertartásigazságú pillanatot keresi, amikor valóban megtörténik a színház. Miközben ezzel a szinte lehetetlenig emelt ideállal az előadás széttördelése: az előjáték, a közbeszúrt rendezői megjegyzések, a nézőkre gyújtott fények határozottan szembemennek.
Tagirovsky rendezése macska-egér játékot játszik velünk: hol gyertyafénynél ereszti közel hozzánk a mulatság keresését, hol teli fényben mutatja meg a hiányt, miközben egyetlen pillanatra sem hihetjük, hogy tényleg lesz mulatság. Tagirovsky rendezése kudarcra ítéli magát, és kudarcot is vall: sem színházi mulatság nincsen, sem színházi szent nincsen, és még Mrozek sincsen. Azonban ennek a tudatos kudarcnak van egy elemi igazsága, amit itt most közösen élhet át néző és alkotó, márpedig mégiscsak az igazsággal való viaskodás miatt járunk színházba. Hacsak másért nem.
Filmre vitt hiányokkal és egy felvállalt kudarccal kezdődött a hatodik kecskeméti Szín-Tár találkozó, amely mögött azonban ebben az esetben nem az alkotói hiátus, hanem a kreatív többlet áll.
(Kecskemét, 2015. március 25.)
Kapcsolódó
