Ebből a szempontból érdekes a szereposztás, mert amíg a simulékony vezetőt a határozott kiállású Mátray László játssza (aki például nemrég tökéletes választás volt a karizmatikus Attila szerepre az Isten ostorában), addig a kvázi fanatikus figurákat, mint Brand vagy Brand anyja, Trill Zsoltra és Törőcsík Marira osztották, akikről mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy erőszakos benyomást keltenek. A két színész mintha nem is találná teljesen a helyét a szerepekben: Trill sokáig csak egy kiabáláshoz közeli módon hozza Brandot, és csak a bensőségesebb részeknél, amikor lekapcsolják a reflektorok egy részét, hogy a társadalom, azaz a háttérben tükröződő közönség eltűnjön, a pap emberi oldalának felvillantásánál, talál rá a szerepre. Törőcsik pedig minden színészi jelenléte és tapasztalata ellenére érezhetően harcol Ibsen soraival, ami valószínűleg nem az új fordítás (Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa) hibája, ugyanis a szöveg a verses forma ellenére ritkán hívja fel magára a figyelmet, többé-kevésbé természetesnek hat. Mindamellett, talán pont ez az ellenpontozó szereposztás teszi igazán érdekessé az előadást, ugyanis a Brand esetében nagyon nagy az esélye, hogy a karakter megszállottsága egysíkú ábrázolásra készteti az alkotókat. Így vagy úgy, az este legjobb alakítása egyértelműen Trokán Nóráé, aki hitelesen járja végig az utat a szerető anya, a kitartó feleség és lassan őrületbe, majd halálba zuhanó áldozat között, miközben az előadás egy adott pontján színpadra fellépő és a kötött mozgásra fittyet hányó két-három éves, öntörvényű kisgyereket is gondozza, nem kiesve a meglehetősen komplex szerepéből.
Milyen lehet tehát egy a táradalom életében aktív szerepet vállaló, fanatikus ember magánélete? Hogyan küzd magával? És hogyan tud kitartani mellette bárki is? A szereplők a havas tájra is utaló, tejfehér lakberendezésben feszülnek egymásnak (díszlet: Ambrus Mária). Brandot megköti saját fogadalma: amit másoktól megkövetel, az önmagára is vonatkozik. Nem adhat ezért feloldozást a pénzről lemondani képtelen anyjának, nem mentheti meg a gyerekét, ha ezért, belső szabályzatával ellentétben, magára kéne hagynia a nyáját. A nép kitart mellette, amíg tudja követni, ám Brand sosem enged, így lassan mindenkit elcsábítanak a könnyebb életről szóló ígéretek. Mi hát a megoldás? Ibsen drámájának a végén egy titokzatos hang emlékezteti Brandot, hogy Isten a szeretet istene. Ezúttal a bármiféle bizonyosságot hirdető üzenet elmarad, nekünk kell dönteni, hogy van-e értelme az emberfeletti kitartásnak.
Igaz, az utolsó utáni jelentben ismét beszalad a kisgyerek, aki a fikció szintjén csak a Brand gyermekének halála után, Brand feleségének őrült fantáziájaként tűnt fel. A nagyon is valóságos csöppség melegséggel tölti el a nézőt, miközben zavarja is a megjelenése, egyrészt mert a színpadi illúzió ellen dolgozik, másrészt mert a bolondságot jelöli az előadásban. A szeretet mint a megszállott küzdelem és jobbítani akarás ellenpontja, így egyszerre lesz végletesen valóságos és a képzelet beteges szüleménye. Ez reflektálásra készteti a nézőt, hasonlóan a meglepő, de mégsem indokolatlan szerepösszevonásokhoz, mint Brand anyja és a megszállott Gerd, vagy Ejnar (Brand feleségének korábbi kedvese) és Brandék gyermeke, amíg még élt (mindkettő: Mátyássy Bence).
A valóság azonban nem csupán a színészek, a kikacsintások és a budapesti látkép révén lépett be az előadásba ezen az estén. Egy ideig azt lehetett hinni, hogy a hangtechnika a rossz: a zene dramaturgiailag indokolatlannak tűnő helyeken, csak az egyik oldalról szólt, ráadásul egy leheletnyivel halkabban a jól hallhatónál. De hát egy Zsótér rendezésbe, ha furcsa is, de belefér az ilyen elidegenítő gesztus. Aztán félóra múlva nyilvánvaló lett, hogy nem erről van szó. A hangerő teljesen rendben van, csak ez nem a Kaszás Attila teremben előadott Brand, hanem a nagyszínpadon játszott Körhinta zenei aláfestése. Amennyire tudom, a Nemzeti Színház hangszigetelési adottságai nem könnyen változtathatóak, ez viszont nem jelenti azt, hogy el kéne feledkezni az épületnek erről a hátrányáról. Egyszerűen nem lehet párhuzamosan programot tenni a két színpadra.
Ennek és a kicsit hosszúnak ható két és fél órás előadásidőnek az ellenére a Brand egy izgalmas színházi élmény. Brand az utolsó hős, aki nem enged az eszméiből, a mártír, aki meghal értünk, csak éppen lehet, hogy teljesen feleslegesen. Megéri kitartani? Ezt döntsük el mi, üzeni az előadás.
(2015. február 23.)
