A területet kimerítő részletességgel nemrég feltérképező kutatók (Cziboly Ádám és Bethlenfalvy Ádám) terminológiai javaslata alapján a Káva Kulturális Műhely Kárpótlás című munkája úgynevezett komplex színházi nevelési előadás. Aki látta ezt (vagy bármi ehhez hasonlót), a kifejezés minden elemét pontosan megérti, sem nem kevesli, sem nem sokallja azokat. Az alkotók ugyanezt részvételi színházi előadásként határozzák meg, ami szintén nem bizonyul csúsztatásnak.
Rögtön az elején elmondták nekünk, akik regisztráltunk erre a programra, hogy megfigyelők vagyunk, és ami történik, az elsősorban a kilencedikes gimnazista osztállyal fog történni az első két sorban, akik kis idő múlva meg is érkeznek. Éppen annyit tudnak, mint mi: egy tizennyolc éves fiú filmet szeretne forgatni arról, amikor néhány éve (nagyjából kilencedikesként) nagymamája múltjával szembesült, és az egyik színész kétségbe vonja, hogy ez a film – legalábbis úgy, ahogy eddig összeálltak a jelenetek - érdekelné a fiatalokat. A középiskolásoknak felkínált játék szerint ez a színész megkérte az osztályfőnöküket, hogy az osztályával segítsen nekik eldönteni a vitát, és esetleg fiatalosabbra szabni a készülő mozit. Ahogy a diákok azonnal egy életszerű és rájuk mért játék résztvevőivé válnak, a színész-drámatanárok az első pillanattól fogva szerepben vannak: Romankovics Edit egy, a rendezővel nagyrészt lojális, ingerlékeny filmszínésznőt alakít, Bori Viktor egy visszafogottabb, szkeptikus kollégát, Antal Róbert pedig az elszánt, de meggyőzhető rendezőt. A kritizálásra megmutatott, képzeletbeli filmet valóságos színjátékként láthatjuk: a történet szerint a (rendező)fiú egy levelet talál a nagymamájánál, amelyben – az őt az 1940-es években ért sérelmek fejében - 2000 eurós kárpótlást ajánlanak fel neki. A fiú elkezdi faggatni a nagymamáját, aki nehezen kezd bele, de végül elmeséli a kilakoltatást, a gettóba kényszerítést, az Auschwitzba hurcolást, az elvesztett családtagokat. A fiú egyre érdeklődőbb, az apa ezzel szemben nem szeretné, ha a fiának hozzá hasonlóan olyan múlttal kellene élnie, amiben a holokauszt is szerepel. A filmes jelenetek bemutatását bizonyos pontokon a játékbeli filmes szakemberek szakmai vitája szakítja meg, amelynek kapcsán a fiatalok véleményét is kikérik, máskor – két csoportra osztva - egy hiányzó jelenetrészt beszélnek meg, majd pótolnak a megbeszéltek alapján.
A Kárpótlás egy nagyobb egység része a Káva Kulturális Műhely programjában: az emlékezés drámáinak egyike, amelyek a magyar történelem egy-egy traumatikus pontjához kapcsolódnak. Ez a pont ebben az esetben a holokauszt, amihez első pillantásra a tisztesnél is nagyobb távolságból közelítenek az alkotók, de a kezdeti, snittekre és kameramozgásokra tett javaslatoktól a diákok fokozatosan jutnak el a múlt és identitás viszonyára, illetve az emlékezés miértjére és mikéntjére vonatkozó gondolatok cseréjéig.
A színházi-nevelési előadásnak bármennyire is pedagógiai a célja, az egészet nézve a Kárpótlásban inkább érződik a színház partnernek, mint apropónak. A kissé elmosódott körvonalú figurák konkrét játéklehetőséget adnak ahhoz, hogy a fiatalok, miközben közösen megvitatják a le nem tisztázott motivációkat, a holokausztról és az emlékezésről gondolkodjanak, a kitöltetlen helyek a kvantumosan adagolt dramaturgiában pedig tovább- és mögégondolásra ösztönöznek.
És ha már egy leendő drámainstruktor-képzés kapcsán kerültünk (megfigyelői) helyzetbe: a három színész-drámatanár félóránként ugrik ki a filmes történet szerepéből be a keretjáték szerepébe, és vissza, az elhangzott ötletekből bele-beleimprovizálnak néhányat a filmes jelenetekbe, és miközben hangosítanak és világosítanak, a közös beszélgetéseket is mederbe terelik. Mégpedig ezt - talán egy kivétellel („Most hallgassunk meg olyanokat is, akik kevésbé agresszíven próbálnak megszólalni!”) - távolról is feltűnő befogadó attitűddel és nyílt odafordulással teszik.
Egy színházi nevelési előadásnál szóvá lehet (és azt gondolom, kell is) tenni a színészi játékot, a dramaturgiát, a zenét és minden mást, amit színházzal kapcsolatban szokás, mert ezek fontos szempontok és egyben jól bejáratott értékmérők. De talán ide is vonatkoztatható Schilling Árpád a konferencián megfogalmazott gondolata arról, hogy a frissen felsőoktatásba kerülő színházi nevelési forma azzal, hogy a célja deklaráltan a művészeten kívül van, segítheti a színházi alkotókat abban, hogy egy kicsit szerényebbé váljanak.
A Kárpótlás elérte a játszótársainál, hogy miközben saját ügyükként követték a (filmes) színdarabot, és komolyan vették a közös játékot, egy ennél jóval nagyobb léptékű, közös ügybe is belekerültek. Tette ezt a Z generációval egy rövid idő alatt levegőtlenné váló teremben egy mesterségesen létrehozott megfigyelői helyzettel súlyosbítva - és ezt nem lehet nem komolyan venni.
A konferenciához eredetileg kapcsolódó másik színházi nevelési előadás betegség miatt elmaradt, így a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ az egyik napról a másikra összeállított vitaszínházi programmal kínálta meg az érdeklődőket. A forma egy moderált vita, ahol az egy-egy eldöntendő kérdésre folyamatosan újraalakuló két csoport a térben is elkülönülve érvel az adott igenje és a nemje mellett, és ha közben megváltozik a véleménye, bármikor átmehet a másik oldalra. Az új és újabb kérdésekkel, helyzetváltoztatással mozgalmassá tett diskurzushoz előre kidolgozott jelenetek és drámajátékos helyzetek kapcsolódnak.
A téma most a színházi nevelés mibenléte, tanítása, taníthatósága volt: az életünk meghatározó fiatalkori élményeitől egyre szűkülő körökben haladtunk a színházpedagógus képzés elvárható be- és kimeneti követelményeiig. Egy alkalommal az egyik drámavezető - a készülő filmjében töretlenül hívő filmrendezői szerepből való - keresetlen megszólalása borzolta a kedélyeket, később másikjuk színházigazgató szerepből a társulat tagjaiként kérdezett minket arról, hogy milyen ötleteink vannak a csökkenő nézőszámot növelni, a fiatalokat megszólítani.
A helyzetből adódóan valamelyest belterjesre sikeredett elméleti vita - magát a kérdésfelvetést és a vita színvonalát kritizálva – néha ki-kicsapott a medréből, mégis jól emészthető, érzékletes ízelítőt adott mind a téma élő kérdéseiről, mind a játékforma működéséről. És ami talán a legfontosabb, hogy létrehozta és társadalmi felhasználásra ajánlotta a nyílt eszmecsere egy modelljét, ahol a saját vélemény közüggyé tehető, ami mellett sem kitartani nem fafejűség, sem megváltoztatni nem vereség.
Úgy alakult, hogy ez a két nap – az adott témák több oldali körbejárásával, Kávával, kis- és nagybetűs kerekasztalokkal - a körforma jegyében zajlott. Úgy tűnik, vannak elképzelések és lesznek még viták a színházi nevelésről a művészeti felsőoktatásban, de a színház- és drámapedagógia köre most egy fokkal kijjebb nyílik, és kíváncsian várjuk, hogy ez a 2010/11-ben erőteljesen meglendült kerék merre gurul tovább.
