A szerzők bevallásuk szerint egy olyan fórumot kívánnak nyitni a könyvvel, amellyel be tudják mutatni azt a széles spektrumot, amit a színházi nevelés témakörben végzett kutatásuk során tapasztaltak. Ertl Péter kissé inadekvátnak tűnő köszöntője után Cziboly Ádám, a kötet egyik szerzője Miről lesz szó a szünet előtt? címmel mutatta be a kutatás módszertanát, és a szenvedéllyel átitatott precíz szakmaiság a tömérdek adat és információ ellenére is nem hogy meggyőző, de kifejezetten lelkesítően is hat: ritkán van ennyire egy vonalban a szív meg az agy, jó ezt látni.
A kutatás szerint a 2010/2011-es évadban robbanás történt a színházi nevelési programok számában, egyik évről a másikra megduplázódott a különféle szervezetek által tartott események száma, 109-ről 200-ra, ami jelenleg évente százezer gyereket érint. Megfigyeléseik alapján sok szereplő, sokféle végzettséggel és tapasztalattal vállalkozik arra, hogy színházi neveléssel foglalkozzon, éppen ezért a terület rendkívül szerteágazó, és az alapvető fogalmak is tisztázatlanok. Kiemelte, hogy a kutatás a 2012/2013-as évad második felében zajlott, ezáltal a szerzők csak egy pillanatképet adnak a területről. Módszerükben nem előre állították fel a definíciókat, amikbe később megpróbálták a jelenleg futó programokat beskatulyázni, hanem az élmények alapján alakították ki a különböző fogalmakat, hoztak létre kategóriákat és mintákat. A kutatók minden esetben többféle kérdőívet töltettek ki az alkotókkal, a tanárokkal és a diákokkal egységes szempontrendszer alapján.
Cziboly hangsúlyozta, hogy nem eredményesség-vizsgálatot folytattak, hanem a hatásról alkotott véleményt igyekeztek objektíven lemérni. Igyekeztek egy azon protokoll mentén haladni minden program esetében (voltak olyan szervezetek, amik azért estek ki a kutatásból, mert nem találtak hozzájuk publikusan hozzáférhető elérhetőséget, ami az első kritériuma volt a mintába való bekerülésnek).
Nyilván a kutatás hatott a programokra is – tette hozzá Cziboly –, ha másért nem, akkor azért, mert a szervezeteknek meg kellett fogalmazniuk a programjaik miértjét – bár kiemelte, volt olyan szervezet, amely az előadása céljával ezen kérdések okán kezdett el egyáltalán foglalkozni.
A megkeresett 298 szervezetből 43 részesült TÁMOP támogatásból, 8 szervezet nem volt elérhető (!) és csak 18 esetben tudták személyesen megtekinteni a programot. A Tantermi Színházi Projekt kapcsán főleg a projekt szakmai visszhangját, a felcsapó vitákat és párbeszédeket emelte ki. Az NKA 2011-ben összesen 40 millió forintot osztott szét a területe pályázatok során, ami két év alatt 7,85 millióra csökkent, és ez tökéletesen szembe megy a trendekkel – hangsúlyozta Cziboly.
Beszélt a programok főbb ismertetőiről, hogy a kísérők 95%-a tanár, hogy túlnyomó többségében a szervezetek keresik meg az iskolákat, hogy a legnépszerűbb Shakespeare Hamlet és Rómeó és Júlia című darabjai a programokon, a harmadik helyen áll az Antigoné és Janne Teller botrányt okozó, Semmi című dán ifjúsági regénye.
A megtekintett programokat forma, pedagógiai cél és irányzat alapján kategorizálták, ennek részletei a könyvben megtalálhatók.
Cziboly végül bemutatta a hamarosan induló színházi nevelési- és közösségi portált, a szinhazineveles.hu című oldalt, aminek fő szempontja az áttekinthetőség és a terület megismerhetősége, naprakész információkkal.
„Ami miatt fontos ez a kutatás, az a vállalt grandiózussága” - mondta Németh Szilvia, szociológus, oktatáskutató, aki ugyancsak felszólalt a bemutatón. Nem bevett gyakorlat, hogy ennyi fajta módszerre odafigyeljenek, ennyi fajta forrásból próbáljanak információt gyűjteni. Kulcskérdésként kiemelte, hogy hogyan lehetne továbbgondolni ezeket a módszereket. Németh Mónika pedagógus pedig a tanárok felelősségéről beszélt, és kitért a "7 perces gyerekek" problémájára: egy kutatás szerint ma egy szülő átlagosan napi hét percet beszél a gyerekével, éppen ezért igénylik annyira a gyerekek az interaktivitást és a valódi figyelmet a színházban.
Az előadásokat kerekasztal beszélgetések követték, összesen három forduló, amelyek egy-egy fontosnak vélt kérdés köré szerveződtek, de többnyire a felkért beszélgetők bemutatkozó-promóciós kiselőadásaivá váltak. Ezekben többnyire világosan kiderült, hogy kinek vannak valódi gondolatai a színházi nevelésről, hogy ki csinálja pusztán individuális megfontolásokból, hogy ki az, akinek szakmai kompetenciája saját műsorfüzetének mantrázásban merül ki, ki az, aki szeretné elhitetni programjának drámapedagógiai szakmaiságát, és ki az, aki erre szerencsésen nem is vállalkozik, mindenesetre nehéz lenne kiemelni olyan gondolatokat, ami Bethlenfalvy Ádám ás Cziboly Ádám munkájához mérten izgalmas lenne. Most már talán, a szakmai nagy alapkérdések reciklálásának időszaka után, végre a részletekkel is lehet foglalkozni, mert a szerzők deklaráltan nem alkalmaztak semmiféle minőségi kritériumot kutatásuk során, érthetően és joggal. De ennek a munkának a birtokában most már talán erre is lehet vállalkozni.
