Mintegy 70-80 néző maradt a szombat délutáni Egyszer élünk-előadás utáni, 7 órától kikerekedő KO-ra. A beszélgetést moderáló Karsai György mellett eleinte Mohácsi János és Kovács Márton foglaltak helyet, idővel melléjük szivárogtak a főbb szereplők is.(*)
Miután Karsai György röviden ismertette a mű valós történelmi előzményeit, valamint a Nemzeti Színház produkciójának díjakban kifejezhető sikertörténetét, a rendező elmondta, az előadás születésének legfontosabb momentuma az volt, hogy a Csárdáskirálynőt nem engedte bemutatni a jogtulajdonos. Márpedig Mohácsi azt szerette volna újrarendezni a Nemzetiben. Az Egyszer élünk olvasópróbájának úgy vágtak neki, hogy az első felvonás háromnegyed részének volt meg a szövege. A többi menet közben alakult ki. Kovács Márton ekkoriban még csak annyit tudott Mohácsitól, hogy kétfajta zenekar lesz, a falué és a Gulágé. Az utóbbiról mi azt is megtudtuk utóbb Kovács Mártontól, hogy ott egy PVC drum nevű hangszer az alap, amelyet eredetileg strandpapuccsal szoktak csapkodni a muzsikusok, a produkció zenészei számára viszont a kelléktár készített kézreálló ütőt. (A hangszer úgy néz ki egyébként, mintha megépítették volna a csővezeték-fektető számítógépes játékot.)
A második felvonásra tíz nap jutott, a harmadik felvonásba pedig a főpróbahét első napján fogtunk bele – mesélte Kulka János. – Valószínűleg ugyanígy készültek régen az előadások. Talán a színházcsinálás ősi módja ez. Lehet, épp ez a mód kell az olyan előadások születéséhez, amelyek arról szólnak, amiben élünk.
Hozzászoktunk Mohácsinál – nevetgéltek a színészek. – Ha sokáig nincs meg a vége a darabnak, akkor is tudjuk, hogy meglesz. László Zsolt bevallotta, ő maga ambivalensen viszonyul ehhez a munkamódszerhez, mert nem improvizatív alkat. Nincs ehhez vénája. Jobban szereti a mondatokat kapni, mint megszülni. (De az eredménynek bizonyára van meggyőző ereje László Zsolt számára is – mondtuk magunkban némán mint hallgatóság.) Mohácsi János szerényen és összegzően megállapította: Úgy rejtettük el a hiányosságokat, hogy szándékosságnak tűnjön.
A darabbéli János vitéz egy érintőleges poénja kapcsán Karsai György felelevenítette a parlamenti szcénát, amikor egy országgyűlési képviselő azt kérdezte a kulturális államtitkártól, tudja-e, hogy a Nemzeti Színház János vitéz-előadásában ribancnak ábrázolják Iluskát. Juliskát – helyesbítették a moderátort tucatnyian. Karsai egyébként úgy látta, hogy Iluska – illetve a Radnay Csilla játszotta Ilonka nevű hősnő – nem ribanc, hanem klasszikus Heléna-alkat: mindig feleségül veszik.
A továbbiakban a nézők is mikrofonhoz jutottak. Egyikük kérdésére Mohácsi János felidézte: a próbaidőszak végén már lehetett tudni, hogy ez az előadás jó lesz. Ő azt is tudta, 5-6 évente egyszer, ha kicsúszik egy ilyen produkció. A közönséggel való találkozás is jól ment – szeretik a nézők az Egyszer élünket. Nem szoktak nekem évekig műsoron lenni a rendezéseim – jegyezte meg.
Többen megragadták az alkalmat köszönetet és meghitt méltató szavakat mondani. Egy fiatal nő megállapította: ez a produkció tükör, és az lesz a Nemzeti Színház következő érájára nézve is. Egy idősebb nő azért volt hálás, mert az előadás őszintén beszél a múltról, tanulhatnak belőle a fiatalok. Ő vidékről jött, ahol már nem lehet őszintén beszélni. Egy kislányos anya bevallotta, ők most mindent megnéznek a Nemzetiben, így töltekeznek. A kislány megkérdezte, hogyan éli meg a játékot a színész. Változik-e a személyisége az alakítás nyomán? Makranczi Zalán ennyit fűzött hozzá: Ebbe az előadásba érdemes beledögleni.
Kulka János avval csatlakozott az elhangzottakhoz, hogy ezt a történetet már soha senki nem fogja elmesélni. Pedig az első felvonásból többet tudhatunk meg a magyar történelemről, mint akárhány történelemkönyvből. Nagy élmény, hogy részese lehetek egy ilyen igazmondásnak, vagy nemhazudásnak – mondta. Kórusban bólogattak a nézők arra a megállapításra, miszerint kicsit olyan most, mint a hetvenes-nyolcvanas években. Születik underground kultúra, lesznek színházak a hivatalos kereteken kívül, amelyek nem a kultúrpolitikai irányvonal szerint fogják megfogalmazni a mondandójukat.
Az eltelt egy órában az üvegen túl rásötétedett a Dunára, Budára. Végig jól látszott, milyen szép városban élünk. Ezt a Kritikus Órát a mélabús búcsú hangulata lengte be. A jelenlévő színészek közül öten távoznak a társulatból. Az Egyszer élünk minden bizonnyal lekerül műsorról. Májusban még kétszer látható. Ekkor rögzítik kamerákkal. Talán nem tűnik azontúl semmiségbe.
] Hollósi Frigyes hiánya ezen a délutánon végképp megbocsáthatatlannak és helyrehozhatatlannak tűnt.
_A KO-blog bejegyzései:_
1. Hamlet - Közös buli 2. Én vagyok a Te - Üzenetek és kérdések 3. A tanítónő – Vadállatok és heppiend 4. Úri muri: A macska rúgja meg…
