Este tíz után a díszlet lassan kiúszik a tanítónő mögül a Nemzetiben. Nem sokkal később, a Kritikus Órán pedig egy újabb háttér tűnik fel: az esti Budapest csillámlik a színészek és kritikusok mögött. Egy Bródy-regényből itt ragadt pincérnő bort hoz, valaki melegszik a huzatban. Több nézőnek nem jut ülőhely, s ez jó hír. Mert dacára a nagy szélnek, a három felvonásnak, a ruhatári tobzódásnak, sokan maradnak a közönségtalálkozón.
Miklós Melánia és Kelemen Orsolya vezeti a beszélgetést, finoman és határozottan villantva fel fontos kérdéseket drámaszövegről, rendezésről, színészi játékról, egyúttal elég teret hagyva a nézői szempontoknak is. Mivel a rendező nem tudott jönni, hét színész mesél átélhetőségről, technikákról és alternatív befejezésekről.
Például a címszereplő Szilágyi Csenge elárulja, aznap este akkor szeretett bele színpadi párjába, mikor az „elkapta a nyakát” és jól megszorongatta. Szerinte a tanítónő szerelme elsősorban az ősférfinak szól, annak az erőnek, amely nem hagy kibúvókat. Nagy Zsolt megjegyzi, hogy az általa játszott ifjabb Nagy fekteti le a szabályokat, igáz le mindent maga körül, így működteti a dzsungelt, ahová a fiatal lány megérkezik, és ahol már „a vadállatoké a terep”. Ebben a közegben nincs finomság, csak egy bejáratott rendszer. És hogy Tóth Flóra a helyi vagány helyett miért nem az osztjákokról és áfonyákról álmodó tanítóba szeret bele, az utóbbit alakító Hevér Gábor „teljesen érthetetlennek” találja. „De azért az ilyen férfit is lehet szeretni, ugye?”: teszi fel a kérdést Hevér, mire egy (férfi) nézőtől azonnal érkezik is a megnyugtató válasz.
Kelemen Orsolya a század eleji Bródy-szöveggel való találkozás tapasztalataira kérdez, mire Molnár Piroska elmeséli: középiskolásként találkozott először a drámával, így ismerősként köszöntötte újra. A színésznő a darabban felvetődő problémákat ma is felismerhetőnek tartja, ha nem éppen változatlannak. Később kitérnek Molnár első felvonásbeli szerepkörére is, és kiderül, a szómagyarázatokon túl a rádiójátékokból ismerős „suttogó” instrukciók és narrációk is visszhangot kaptak. A dőltbetűs folyóírás felett érzett nézői hiány aztán elvezet az előadást uraló, többféle múltidőhöz: Miklós Melánia kiemeli Radnay Csilla tolnaykláris gesztusait, és a disznótoros-jelenet némafilmeket idéző felgyorsítását.
A vígszínházi ősbemutató kierőszakolt boldog befejezése (ami Bodrogi Gyula szerint a darab ismeretében csakis egy dilettáns színigazgató elgondolása lehetett) az eltérő játszási hagyományok szerepére világít rá. Elhangzik a kérdés, hogy a pesszimista változat tanítónői döntése olvasható-e a fertőből való szabadulásként. A közönség körében is felvetődik, melyik a könnyebb út: menni vagy maradni? Melyik a nagyobb áldozat? Mészáros Piroska szerint a közeg változhat, de a viszonyrendszer nem. Az kutyaként követné a párt bárhová.
Mire Bodrogi asztalt bont, az éjszaka is kezdi követelni a magáét: hívja színészeit, kritikusait, tanítónőit. A Nemzetiben lekapcsolják a villanyt, egy ruhatáros kisasszonyt elvisz a szél. Csendben elnyomunk egy mosolyt, amit még ide tartogattunk.
|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. A februárra az Úri muri utánra meghirdetett Kritikus Óra egyeztetési okok miatt elmaradt, a rendezvényre márciusban kerül sor. A blog a márciusi Nemzeti színházi Kritikus Órákkal folytatódik.|
_A KO-blog bejegyzései:_
1. Hamlet - Közös buli 2. Én vagyok a Te - Üzenetek és kérdések