Az előadásban elsősorban az utóbbit használják: szobaméretű műanyaglepleket terítenek ki, lebegtetnek, csavarnak és göngyölítenek, hajtogatnak és gyűrögetnek. Először furcsának tűnik az egész, és sejtelme sincs az embernek, hogy mi fog ebből kikerekedni, azon kívül, hogy a leplek festőien lebegnek és fodrozódnak, pláne, hogy sejtelmes kék megvilágítást is kapnak. Aztán egyszer csak világos lesz, hogy ez itt a születés tágabb értelemben, vagyis maga a teremtés, éppen elválik egymástól a föld és az ég, aztán nappal lesz és éjszaka. Majd a színészek a kezükre tekergetik a műanyagot, kábé úgy, ahogy bepólyázzák az elvágott ujjunkat, és a tekergetésből fej lesz, a fejből Ádám, a másikból Éva, kerül alma is, és így tovább.

A továbbiakban egymástól különálló jelenetekben járják körül a címben jelzett életszakaszokat. Még minket is bevonnak – szó szerint, mert ránk terítik a leplet. De ez még nem a halál, legalábbis nem a miénk, mert a lepleződések és lelepleződések után egy merőben más hangulatú jelenet következik, egy merőben más eszközzel: egy méretes ollóval. Ez az olló nőnemű és nimfomán, aki rendre elbánik a hozzá közeledő papírférfiakkal, legyenek bár fehérek és fiatalok, gyűrött öregek vagy színes, hajtogatott piperkőcök. A kőlovagon azonban még neki is kicsorbul az éle. Jót tesz az előadásnak ez a nagyon más hangulatú, kaján-ironikus etűd, azon kívül is, hogy lehetőséget nyújt arra, hogy a tárgyanimáció egy másik formájában is megmutassák magukat az egyetemisták (hiszen vizsgaelőadást látunk). De azért is, mert addigra éppen kezd átcsúszni a szépen világított lepellengetés a mögötte mozgó női testtel némi túlesztétizálásba.

Van egy kis keretjáték is, amikor bemegyünk a terembe, már ott várakoznak a színpadon az összegöngyölt formájukban nem nagyon értelmezhető anyagok, és a végére újra visszakerülnek oda. Az elején kigömbölyítenek a műanyagból két (egy nagyobb és egy kisebb) csigát, akik a végén ismét előkerülnek. Hogy pontosan miért, és miért éppen ők, annak lehet, hogy van jelentése, lehet, hogy nincs, ahogy a jelenetek egy része sem fejthető meg olyan könnyen, mint a korábban leírtak. De ez egyáltalán nem baj, fontosabb az anyag, a mozgás és a zene összhangja, és mindezzel a nézői képzelet megmozgatása.

A négy színész uralja a felhasznált anyagokat, többnyire úgy, hogy maguk a háttérbe vonulnak, és hagyják, hogy azok játszanak. De van néhány jelenet, amelyben a bábos és a színész egyszerre, egymást erősítve, egyforma súllyal van jelen, és ezek Gáll Ágneshez kötődnek. A már említett ollós jeleneten kívül igazi bravúr az az etűd, amelyben műanyagból tekert bábtársával végigjátssza egy szerelem stációit a megismerkedéstől az esküvőn és a nászéjszakán keresztül az elválásig.

Aki a cím alapján valami grandiózus és filozofikus létleltárra számít, talán csalódik, de ha valaki nyitottan, a képzeletét szabadjára engedve ül be az előadásra, szeretni fogja ezt az egy órát, és talán még az otthoni nagyollóra is másként néz ezután.

_(4. SZÍN-TÁR, Kecskemét, 2013. március 30.)_