Igazából mindegyik kis házastársi etűd önmagában is pontos látlelete egy elkerülhetetlen párkapcsolati fordulópontnak, ami számtalan módon bukhat aztán ki (a gyűlölettől a keserűségen át egészen a bölcs belenyugvásig), és az a laza szövet, amivel ezek a történetek szinte észrevétlenül egymásba folynak igazából arra az érzésre erősít rá, hogy ezek pont olyan hétköznapi történetek, mint ami a szomszédban, vagy a barátunk barátjával - ne adj isten velünk - történik meg, nincs bennük semmi drámai vagy teátrális. Megjárjuk a Normafát, a gangot, a fürdőszobát, a hálószobát, utcát és irodát, és közben kukkolunk életeket, ami pont annyira másé, mint amennyire a mienk. Az író és a rendező pedig megadja azt a lehetőséget, hogy ezen a felismerésen kellemesen szórakozhassunk, ehhez pedig élvezetes sztereotípiavariánsokat keltenek életre a színészek.

Tóth Sándor Lacija pénzszerzésben megkövült szívű újgazdag, Ruttkai Laura Krisztája kitartott plázanő, aki még hisz a fehérlovas királyfiban. Benkő Nóra az önsorsrontó szerető, Tóth Éva a a gyanútól szikárrá lett feleség, Bede Fazekas Szabolcs Ferije az önkéntelenül sodródó lúzer, Fillár István Jóskája a lelkét régen elvesztő mizantróp pszichológus. Csomor Csilla Erzsije maga a két lábon járó középszerűség, Rancsó Dezső Gyurija a befelé húzó értelmiségi, Sipos Imre Gáborja pedig a vicceskedő fontosember. Minden tekintetben elüt ettől a felsorolástól Csernus Mariann (Marika néni) egy komplett életet felölelő, csöndes és nyugodt belső monológja az Erzsébet-hídon való átkeléséről, amiben bölcs szeretetteljességgel mesél ennek az egész házastársi mizériának a feleslegességéről és a másikban való önazonosság-keresés lehetetlenségéről.

Valamennyi élő figura, és bár éppen csak arra van idő, hogy nagy vonalakban megismerjük őket, az itt-ott vaskosabbra vett karikatúra-elemek (amiben főként Sipos Imre bontakozik ki, aki Gábor marketinghabitusából olyan meg-megújuló svungot tud adni az előadásnak, ami a végéig kitart) jótékony disszonanciába bonyolódnak a szerény valószerűséggel, így tartva lendületben az előadást. Pinczés István rendezése nem szembesít, hanem mesél, és mindössze némi öniróniát vár el a közönségtől, miközben folyamatosan jelzi, hogy amin nevetünk, az pont annyira színház, mint amennyire nem az, és erre a montázsszerű rövid színpadi képek, amik gyakran a nézőteret bevonva jelennek meg újra és újra, erre éppen elég gesztusnak mutatkoznak. Ahogy maga a témafelvetés is az, hiszen egy szabadon kiválasztott nézőtér fele biztosan házaspár, és az is nagyon valószínű, hogy már a tapasztaltabb korosztályból; Háy János darabja pedig annyira könnyeden éleslátó és provokatív, hogy egyszerre adja meg a „nem vagy egyedül”-élményt (hiszen a működésképtelen kapcsolatokról nem nagyon szeretünk beszélni, a látszatot pedig ugye fent kell tartani, itt meg minden olyan ismerős), illetve az apropót egy olyan beszélgetéshez, amire a vasárnapi ebéd mellett nincs nagyon mód - viszont itt olyan világosan látszik.

Az előadás nem kényszerít rá az emberre semmit, lehet azon nevetni, hogy mások milyenek, és lehet azon is, hogy éppen ezt beszéltük a hálószobában múlt hét szerdán, de ha már fel van dobva a labda, érdemes lecsapni. Hátha könnyebb lesz utána megfogni a másik kezét, vagy még biztosabban fogni azt továbbra is. Aki pedig még házasságon innen van, annak legalább nem kell még az öniróniára való hajlamát tesztelnie, ami egyébként is nehéz műfaj, de ez az előadás legalább könnyed apropót nyújt ehhez is.